Nem film, de nézzétek!

A Thank You for Smoking című filmet nem a sztorija adja el, és nem is a látvány vagy a sztárparádé. Ha valami, akkor a humora, meg az eltökéltség, ahogy arról beszél: mit hogyan kell és lehet eladni.

Őszintén szólva elég sokáig ültem bambán a székben, és nem értettem, mi ez, amit nézünk, valami filmszakkör végén leadott vizsgamunka? Merthogy teljesen komolytalan, és meglehetősen bénácska is. Viszont az is rögtön látszik, hogy a rendezőt szétfeszíti a közlésvágy, van valami nagyon viccesnek és agyafúrtnak gondolt koncepciója, amihez biztosan lassan hozzászokom én is, és akkor a végén azt fogom gondolni, de jó fejek vagyunk mind a ketten.

De addig is, míg ez bekövetkezett - mert juhéj, végül tényleg eljutottunk idáig! - , nem bántam, hogy Aaron Eckharton nyugtatom a tekintem, és áhitattal elsimerem, hogy egész komoly színésszé nőtte ki magát, aki karizmával és önbizalommal cipeli a filmet a hátán. Már csak miatta is megérte, meg ezért a felismerésért, rögtön le is fogom csekkolni, mi történt vele az elmúlt években, mert amikor utoljára láttam, még Gwyneth Paltrow-nak asszisztált egy gyenge romantikus enyelgésben.

Aztán meg azon töprengtem, mit gondolt ez a sok remek színész, aki nyúlfarknyi - és nem éppen összetett - szerepet vállalt a filmben, amikor a forgatókönyvet olvasta? Tényleg olyan lenyűgözőnek találták az üzenetet, lefegyverzőnek a humort, meg azt is, ahogy az egész tálalva van?

Robert Duvall és Maria Bello a legnagyobb rejtély, hiszen ők már annyiszor mutathattak többet, William H. Macy-nek legalább volt karaktere, Rob Lowe-nak meg minden perc értékes a vásznon. Aki a legrosszabbul járt, az szegény Katie Holmes, aki valamitől egyetlen másodpercig sem hiteles - ezt hívják általában tehetségtelenségnek, de az is lehet, hogy az ő jellegtelen vonásai mögött már akaratlanul is csak Tom Cruise nevetséges kapaszkodását látjuk.

A film tehát lassan lavírozott a végkifejlet felé, amit azért elég idegesítő módon késleltetett a Blöff-ből ismert stopp-effekt, vagyis minden egyes szereplő kimerevített bemutatása, ami kábé annyira eredeti és szellemes manapság, mint véletlenül lefejelni az oszlopot - igaz, Hollywood még mindig hisz mindkettőben. És ha már itt tartunk, az is fáj már nekem - de biztos túlérzékeny vagyok -, amikor a flashback-et (a cselekményt megelőző jelenetet) régi kópiára forgatják, vagy trükkel antikra színezik, hogy olyan jó kis harisnyaszagú retró-fílingje legyen. Szóval a filmes megoldások nagy közhelyeit nem sikerült elkerülni, és a történetvezetésben is ráismerhettünk néhányra.

Na, de a végén minden világossá vált, eljutottunk a nagy monológhoz, amikor Aaron Eckhart a már említett széles karizmájával és ragyogó retorikával mindent megmagyarázott, és mindent a helyére billentett. És ekkor már nem lehetett kétségünk affelől, hogy miről szól a film, és valójában hogyan jött létre: volt tehát a rendező-forgatókönyvírónak, Jason Reitmannak egy nagyon kiforrott véleménye arról, ami ma a világban a cigerattázás terén zajlik, ezt papírra vetette, majd kanyarintott elé egy soványka sztorit is, hiszen így lehet ma a leghatásosabban kommunikálni a világgal. Vásznon. Sztorival. Vicceskedve.

Aztán meg már úgy jöttünk ki a moziból, hogy milyen vicces kis film volt ez, és milyen tök igaza van, végülis, nemdebár. Morális rugalmasság - ez a mai varázsige. A végén meg úgyis belehalunk, szinte mindegy, mibe.

Gyárfás Dóra