Lezuhantak krónikája

A United 93 című film történelmi emlékmű. Azért készült, mert öt évvel ezelőtt támadás érte Amerikát. Nagyon ízléses feldolgozás, szép kegyeleti műalkotás, ideológiától és közhelyektől mentes darab. Játékfilm formájú, de valójában dokumentumfilm-pótlék.

A United 93-as szép válasz arra a kérdésre, hogyan lehet készíteni történelmi emlékművet celluloidra. A válasza az, hogy nagy mértéktartással és őszinteséggel például. Az összes nemzeti kegyeleti emlékmű vagy filmfeldolgozás esetében sok a vita, mert az ideológia és a személyes indulatok különös konszenzust követelnek. Pláne öt év távlatából nehéz ez a műfaj, ahol az emlékek még frissek, és a következmények igazán vitatottak. A United 93-as készítői úgy oldották meg a feladatot, hogy dokumentumfilmszerűen, szigorúan a történésekre koncentrálva, szinte valós időben próbálták feleleveníteni a repülésirányítás és a "negyedik gép" szemszögéből az eseményeket. (Négy gépet raboltak el 2001. szeptember 11-én, kettőt a WTC tornyainak, egyet a Pentagonnak vezettek a támadók, egy pedig, a United 93-as járata lakatlan területen lezuhant.) A filmnek egyetlen olyan tétele van, amely a későbbi viták szempontjából állásfoglalásnak tekinthető: ezt a bizonyos negyedik gépet nem lelőtték, hanem valóban az utasok ellenállása miatt nem repült a Fehér Háznak. A film hitelességet erősítő, interjúk és hangdokumentumok alapján készített dramaturgiája is erre a fontos kijelentésre fut ki. Különlegesen hangsúlyos a filmben a hadsereg vacillálása, a fegyverek bevetése melletti és elleni érvek felidézése. Ebből a szempontból a film nagyon jó propagandaanyagnak is tekinthető, mégis több annál. Hiszen a "nem lőtték le a negyedik gépet" tétel mellett fontosabbnak tűnik az emlékállítás programja. Még akkor is, ha ezen kívül tényleg nincs más üzenet a filmben.

A film nagy ötlete az, hogy nincsenek benne valódi szereplők, a sok utca embere és munkáját végző statiszta viszont mind teljesen hiteles, ahogy maguk a terroristák is reálisnak tűnnek. Senkiről, a film egyetlen szereplőjéről sem tudunk meg semmit a világon. Hétköznapi, teljesen jellegtelen beszélgetéseiknek csak a nyomasztó zene és egy-egy jól elkapott, igazi feszültséget okozó kép ad hangsúlyt. Egy repülő felszállni készül, éppúgy, mint naponta több tízezer szerte a világban. Az emberek aludni, olvasni vagy kávézni készülnek, a pilóták és az utaskísérők a munkára panaszkodnak egy kicsit, aztán nagyon hangsúlyosan bezárják az ajtót. Elfordul a kilincs. A néző tudja, hogy végleg, a koporsó fedelét zárják be, de bent még minden derűs és unalmas. Ez a feszültség biztosítja, hogy izgalmas maradjon a film, ahol az első bő negyedórában az ég adta világon nem történik semmi különös, és mindenki tudja, hogy mi lesz a vége.

Később sincsenek kiválasztott hősök. A légiirányítók lassan jönnek rá, hogy valószínűleg géprablás történt. Aztán fokozatosan pánikba esnek. A hadsereg a CNN-ből értesül., hogy az egyik New York-i tornyot támadás vagy baleset érte. A földön és a levegőben párhuzamosan esnek kétségbe az emberek. A terroristák is.

A United 93-as-hoz hasonló katasztrófafilmekben szinte mindig kötelezőek a hősök. Azok a figurák, akiket valahogyan alaposabban megismerünk, akikért szoríthatunk, akik ellenszenvesebbek egy kicsit. Legalább annyi kiderül róluk, hogy az egyik mondjuk falánk, a másik pedig például oda van a motorkerékpárokért. Ebben a filmben ennyi fogódzót sem kap a néző, és ettől válik a film hitelessé. Zseniális érzékenységgel választották ki a szereplőket. Egyikük arca sem ismert, mégis, végigtekintve az utasokon és a földi személyzeten, mindenki rettenetesen ismerős. Teljesen átlagos figurák, akik valójában mégis nagyszerű színészek, mert olyan természetességgel hétköznapiak, mintha valóban nem loholna kamera körülöttük. A terroristák arca nem gonosz, az utasok nem szépek, és ettől igazzá válik az egész.

Nincsenek tételmondatok, nincsenek nagy elhatározások, az utasok lázadása inkább kétségbeesett életösztön vezette próbálkozás, mintsem a Fehér Ház megmentésére irányuló hazafias felbuzdulás. A legfontosabb akcióknál a kamera rángatózik, összefolynak a képek, nem teljesen világos, hogyan történnek a legfontosabb dolgok. Kaotikus és gyors az akció, mint az életben.

A néző készséggel elhiszi, hogy így történhetett. Még azt is, hogy nem a légierő lőtte le a negyedik gépet.

dr. Igó