Mennyei szopás

Közelről a pénisz, közönyös az arc, marcangol a bűn. A mexikói művészfilmes fenegyerek a testiséggel nyomja el a lényeget. Nagy csalódás.

A mexikói Carlos Reygadas második filmje (az elsőt nem láttam, azt mondják, botrány-művész-darab) botrány-művész-darab. Gyorsan sokkol, már az első pillanatokban, mert sokkolni akar. A néző nem menekül, hamar kézbe veszik, aztán tűnődhet, hogy kellett-e ez neki. Bosszantó Reygadas hatásvadász nyersessége vagy az a sok elnyújtott, szótlan pillanat, amikor a szereplők rezzenetlen arccal, kizökkenthetetlen közönnyel bámulnak a semmibe - ugyan kérem. De nem, ebben a filmben több van ennél, a Mennyei háború-nak sikerül néha felülemelkednie az olcsó művészcirkuszon, és akkor, na akkor felejthetetlen képeket kapunk tőle.

Vissza az elejére: az ötvenes Marcos (Marcos Hernández), a zacskómellű, pocakos sofőr pucéran, izzadt homlokkal áll egy fehér falú szobában, míg Ana (Anapola Mushkadiz), a fiatal, rasztahajú szépség szép lassan szopja a farkát - az aktust jó közelről megfigyelhetjük, mert Reygadas úgy dönt, egy ilyen kezdés nélkül nem üt a film. A faarcú Marcos aztán csinál ezt-azt, például sötét hajnalokon ott áll a hatalmas nemzeti lobogó kibontásánál és felvonásánál, mert valamilyen tábornoknak a sofőrje egyébként, Ana pedig ennek a tábornoknak a lánya, innen az ismeretség. Ana hobbiból luxuskurva, amolyan Nap szépe, de hogy miért, az itt nagyon nincs kifejtve. Aztán megismerjük Marcos feleségét is (Bertha Ruiz), aki egyben a film legizgalmasabb karaktere, még akkor is, ha csak azért, mert a másik kettő értékelhetetlen. Ruiz túl kevés jelenetben tűnik fel, de ilyenkor érzelemmel, drámával, szenvedéllyel telik meg a film - komoly teljesítmény, hiszen valószínűleg ő is azt a rendezői utasítást kapta, hogy próbáljon minden pillanatban a legkifejezéstelenebb arccal nézni maga elé. (Az összes szereplő amatőr egyébként, a külsejük alapján válogattak őket össze.)

Marcos és családja kirándulni megy

Marcos és a felesége borzalmas titkot őriznek: elrabolták a szomszédnő csecsemőjét, de mielőtt váltságdíjat kérhettek volna érte, a gyerek meghal. A Mennyei háború igazi történetében nem a nyers, lecsupaszított testek összeragadása, hanem Marcos lelki válsága, csendes vergődése játssza a főszerepet, még akkor is, ha Reygadas mindent megtesz annak érdekében, hogy ez a vonal legyen a kevésbé hangsúlyos a kettő közül. Nagy kár, mert az a képsor, amikor Marcos néma, önmarcangoló alakja egy hétvégi kiránduláson egyszercsak otthagyja a csapatot és elindul a dombokon, a ködben, a semmibe, pocsolyán, mocsáron átgázolva mászik egyre feljebb, amíg el nem ér a Föld és az Ég határáig, a szeles sziklák csúcsára, a fémkeresztek mellé, szóval ez a néhány perc lenyűgöző. Marcos, a bunyani zarándok, a bűnben rettegve fetrengő ember, maga mögött hagyja a tévéfocit, szemüveget, aluljárót, szopást, ébresztőórát, benzinkutat, és gyors, gépies léptekkel tör az ég felé.

Marcosék embert ölnek, Reygadas filmet. A Mennyei háború olcsó húzásokkal, rossz irányba halad, hogy az utolsó néhány pillanatban is csak a felesleges, értelmetlen farokcsóválással búcsúztassa a nézőt. Mexikó, a fülledt, bűnös város és Marcos, a vergődő élőhalott izgalmas, földi kettősét elmossa a nyál és a sperma, a mosolygós mennyei szopás.

Mesterházy Lili