A mániákus ellenőr esete Sharon Stone-nal

Van valami mélyen tragikus ebben a filmben. Mindaz, ami nem került a vászonra. Az a tizennégy keserves év, ami alatt Sharon Stone megpróbálta megduplázni a hírnevet, az elismerést, a címlapfotókat, a kigúvadó szemű, elcsöppenő kamaszfiúk és a szája szélüket végigsimító idősebbek pangalaktikus hadát - mindent, amit az Elemi ösztön adott neki 1992-ben. És most itt a film, és döbbenetesen rossz.

Catherine Tramell, a pszichopata szexistennő visszatér. A lendületes indító képsorokban az írónő Londonban száguldozik egy fekete sportkocsiban, jótestű focistával az oldalán. Fél kézzel vezet, mert a másik kezével vagy sebességet vált, vagy megragadja a férfi kezét és ütemesen magába nyomja. Néhány pillanattal később Tramell gonosz kacajjal élvez el, miközben a Temzébe kormányozza az autót. A kulcsszó a lendület: a nevetségesség határát súroló túlzásokat itt jól fűzi egybe a sebesség, a vágások, a jelenet rövidsége. De ennyi volt csak: ez a lendület nyom nélkül elenyészik a film további 110 percében és marad a nevetségesség... meg az unalom.

Kár, mert Stone sokszor volt már jó, meg lehet nézni a tavalyi Hervadó virágok-ban például, ott tökéletesen találja el a negyvenes egykori szexbombát. Éppen ezért érthetetlen az a hajmeresztő bohóckodás, amit az Elemi ösztön 2-ben művel. Mintha önmaga paródiáját hozná egy 1993-as MTV-díjátadón, Stone két órán át szorosan összehúzott, gonosz szemmel néz, gonoszul vonul, nyög, cigarettázik. Egy a lényeg: még mindig karcsú és szexi (még Beatrix Aruna Pasztor feleslegesen kurvás mályvaszínű bőrruháiban is). A tény, hogy ez a Catherine Tramell egy érettebb nő - egy lassan ötvenéves asszony - senkit nem érdekel, Stone-t se és főleg nem a rendezőt, Michael Caton-Jones-t; meg se próbálják kiaknázni ennek a drámaiságát.

Az év legrosszabb forgatókönyve sem segít nekik: Leora Barish és Henry Bean olyan mondatokat adnak Stone szájába, amit nehezen lehet nyerítés nélkül végighallgatni, brit partnere, a szenvtelen, szilvásgombóc arcú David Morrissey pedig olyan nyugodtan szemléli a nőt a "legerotikusabb" beszélgetésük alatt is (Catherine: "Bele akarsz fröcskölni a számba?"), mintha magában azon tűnődne, nem kéne-e hazafelé menet beugrani a Sainsburybe egy kis zacskóslevesért. A párbeszédek tipikus pornópárbeszédek - két céljuk van: ágyba juttatni a karaktereket, miközben persze annyira semmitmondóak, hogy a néző ezalatt nyugodt szívvel átadhatja magát a jólszabott mellek vizsgálatának.

David Morrissey és Sharon Stone | Még több kép filmből

Érdekes módon maga az ágyjelenet sokáig várat magára, és addigra már minden izgalom kiszáll a tagjainkból. Inkább az olyan emlékezetes mondatoknak adjuk át magunkat, mint például a "Mennyire lacani ez a nő!", amit Charlotte Rampling, a jobb sorsra érdemes kultszínésznő ejt ki a száján lenyűgöző könnyedséggel. Rampling a férfifőhős pszichoanalitikus kollégáját alakítja; a forgatókönyvírók biztos azt gondolták, ezek a jóemberek csak így tudnak egymás között beszélgetni, ilyen szavakkal dobálózva (lásd még "interszubjektivitás", "Mughal-festmény"). A bárgyú szövegek vadul szórakoztatóak, különösen a csapnivaló magyar feliratozással kombinálva, ahol például a "control freak"-ből "mániákus ellenőr" lett, fantasztikus.

Pedig nyilván nem ez volt a cél. Nem így kéne szórakoznunk a kilencvenes évek egyik legnagyobb kasszasikerének folytatásán. De mindegy is, ha a filmkészítőket nem érdekelte az egész, mi se bánkódjunk. Nem éri meg.

Mesterházy Lili