Shakespeare elszunnyadt az erdőben

Kenneth Branagh ötödik Shakespeare-filmje egzotikus szendergés a lágy japán pázsiton: a varázslatos ardennes-i erdő csendjét csak a korrekt, pattogó szavalatok verik fel. Hiába, mi tovább szunyókálunk.

Kenneth Branagh tapasztalt Shakespeare-rendező; az Ahogy tetszik az ötödik Shakespeare-filmje. Talán meglepő a környezet, ahová most ezt a szerelmes vígjátékot elhelyezi: ez itt a XIX. századi Japán. Angol kereskedők, utazók érkeznek ide, létrehozzák külön kis udvartartásukat, ismerkednek a helyiekkel, tanulnak tőlük és tanulnak magukról - legalábbis ezzel a magyarázó szöveggel nyit a film.

Nos, Shakespeare-t mindenki oda rakja, ahová neki tetszik. Ez az izgalmas benne. Nem írt hosszú, cikornyás utasításokat, hogyan is kéne ezt vagy azt a mondatot eljátszani, nem részletezte, melyik karakter hogyan sandít jobbra-balra, nem rajzolt térképet a színpadához, mit hol találunk rajta; nem mellékelt használati utasítást. Csak itt hagyta a szavait, aztán indulhat a Ki mit tud - földön, vízen, levegőben, színpadon és moziban. Ha Branagh japáni Shakespeare-t álmodott, nincsen azzal semmi baj: ha kidolgozza a saját kis rendszerét, aztán meg ügyes kézzel elnavigál benne, sikerre viszi a darabot és kapunk egy újabb Ahogy tetszik-et. Ahogy tetszik, ugye.

A film után nem tudom eldönteni, Branagh pontosan miért is ragaszkodik a (számunkra) egzotikus, távol-keleti csomagoláshoz, ha igazából nem bontja ki a helyszínt, nem vonja be a távoli kultúrát, inkább távol tartja magától. Csak itt-ott, jelzés szinten emlékezteti a nézőt, hogy "figyelem, khm, khm, ez itt a XIX. századi Japán". Az angol utazók, kereskedők külön kis szigetet alkotnak Branagh színpadán, érdeklődve, kultúráltan figyelik a helyieket, azok meg udvariasan visszamosolyognak. De az angol hősök, a szerelmeik, a jóságuk vagy gonoszságuk, az érzéseik megmaradnak belső ügynek, nincs átjárás. Egy férfiarcú, néma gésa az udvarban, egy-két furcsán mosolygó japán parasztember az erdő mélyén, ennyi, ők Branagh díszjapánjai. Ha ők nem lennének, két perc után el is feledkezhetnénk arról, hol is járunk.

De a helyszínnél is sokkal fontosabb kérdés, mit kezd Branagh ezzel a rendkívül nehezen megfilmesíthető darabbal. Azért nehéz a dolga, mert az Ahogy tetszik voltaképpen kamaradarab. Emberek állnak egymással szemben és beszélgetnek, leginkább a szerelemről vagy arról, mi az értelme az életnek, hogyan tehetnénk jobbá, hogyan törhetnénk ki a szürke, lihegős hajszából, akár csak egy-két pillanatra. Shakespeare válasza erre a kérdésre a varázslatos ardennes-i erdő, ahová a darab hősei menekülnek a város, az udvar intrikái, fullasztó veszélyei elől. Itt játszódik igazából a darab, zöld mezőkön, tisztásokon, fák között. A szereplők itt beszélgetnek, itt simulnak ki a gondjaik, és innen vágnak neki a visszaútnak, vissza a városba, hiszen oda tartoznak, itt, az erdőben belehalnának az unalomba. A sztori az eredeti szavakból bomlik ki, Branagh meghúzza a szöveget, de a maradékot nem írja át, az angol szöveg marad úgy, ahogy azt Shakespeare megírta, nincs modernizálás.

David Oyelowo és Bryce Dallas Howard a filmben

A színészek ércesen mondják fel a szöveget, mind klasszikus, megszokottan korrekt munka. Különösen igaz ez a főszerepet, Rosalindát játszó Bryce Dallas Howardra (A falu, Manderlay, Lány a vízben): lelkesen elszavalja a fák alatt a veretes szavakat. Csakhogy a korrekt szövegmondás nem elég. Bryce Dallas Howardnak például azt kell eljátszania a férfinak, akit szeret (Orlando - David Oyelowo), hogy ő maga is férfi, nekünk meg azt, hogy szerelmes, férfiruhában lüktető fiatal nő. Rosalinda Shakespeare egyik legizgalmasabb nőalakja, szenvedélyes, erős és esendő, nemekkel játszó szűz lány, aki mindenkinek felforgatja az életét, akivel csak találkozik. Bryce Dallas Howard játéka sajnos nem tesz különbséget lány és fiúruhás lány között, nem hisszük el neki, hogy férfit játszik és nem borzongunk bele abba, ahogy Orlando egyre közelebb kerül a furcsa, izgatott fiúhoz, aki annyira emlékezteti Rosalindára. Színpadon látva, évekkel ezelőtt megérintettek ezek a jelenetek, itt, a mozivásznon átélhetetlenek. Túl korrekt, túl egészséges, túl veszélytelen ez a sok szavalat, Branagh és a színészei meg sem karcolják a felszínt.

Az első néhány perc, a kezdés rejtélyes izgalma, az udvari feszültségek hamar eltompulnak. Így jár rosszul Romola Garai Céliája is, aki az ardennes-i erdőben teljesen szétesik: az elején, zsarnok apjával szembeszállva sokkal többet ad, mint az erdőben céltalanul bóklászó, nyávogó úrilány, akivé aztán átváltozik. Természetesen az erdőben szavalja el Kevin Kline a híres "Színház az egész világ"-monológot is: Branagh nagy tiszteletében mindenki mást leállít, kimerevedik a kép a kis tisztáson, elhallgat a madárdal, a többi színész moccanni sem mer, míg Kline ezeket a fényesre aranyozott szavakat kiejti. Az összhatás komikus, abszurdba hajló, és nem azért, mert Branagh így akarta.

Erőtlen kísérlet az Ahogy tetszik: a japán környezet csak körítés és nem kárpótol a korrektül unalmas tartalomért. Óvatos, letisztult erdei kirándulás, ami valójában csak addig izgalmas, amíg a szereplők az udvarban acsarkodnak egymásra. Pedig Shakespeare erdeje nem unalmas hely, nem alusszuk át - ott kezdődik minden, ott születünk újjá.

Mesterházy Lili