Gatyaletolás vallásos révületben

Vágólapra másolva!
Szögezzük le gyorsan: a Feketeország nem film, nyilván ezért került az információs blokkba a Filmszemlén. Hogy akkor mi, az már nehezebb kérdés, gondolom, talán színházi közvetítés. De annak meg túlságosan steril.
Vágólapra másolva!

Azért azt nem állíthatom, hogy nem töltött el némi csalódással, amikor rájöttem, hogy a Feketeország-ból tökéletesen hiányzik a filmes gondolkodás, hogy valójában Schilling Árpád erre nem képes. Hiába derült már ki a Nexxt és a Határontúl esetében, az ember folyton reménykedik, hogy ha valaki tehetséges, akkor bármihez fog, érti a lényeget. Viszont az ő filmjeiből egyértelműen látszik, hogy a film és a színház két külön világ, éppen ezért a Krétakör egyik legsikeresebb előadását valószínűleg sehogy sem lehetett volna "megfilmesíteni".

Talán éppen ezért olyan nehéz műfaj a színházi közvetítés is, hiszen ha ledöfünk három-négy kamerát a színpad különböző pontjaira, és hol a színészek arcát mutatjuk közeliben, hol egy kettőst, hol pedig a teljes színpadképet - attól még nem válik átélhetővé az ott megszülető pillanat a tévé előtt ülők számára. Hiszen színházban ülve ezt a három (vagy sokkal több) képkivágást valahogy egyszerre látja az ember. De ami a fő akadály: színházban hajlandóak vagyunk lemondani a valóságról, képesek vagyunk felfüggeszteni a kételyeinket, filmen viszont mindennek igazinak kellene lennie.

(Ezen a ponton óhatatlanul eszembe jut, hogy az egyetlen, ami igazi a Feketeország-ban, az a meztelenség, azon belül is a férfi nemiszervek hosszan kitartott, közelibe hozott látványa, de ez meg pont az ellenkező hatást váltja ki: az ember teljesen kizökken abból, amit épp mesélnek neki, és csak a színészek önfeláldozására tud gondolni.)

Szóval az az érdekes, hogy a színházban teljesen más a hiteles és igaz, mint mozgóképen, és ami a Krétakör erénye a saját közegében: hogy produkciói csupaszak, nyersek, valósághűek, az filmen éppen az ellenkezőjének tűnik: túljátszottnak, illusztratívnak, olykor didaktikusnak is. És emellett sajnos unalmasnak.

Az egyetlen gegre épülő jeleneteket a végtelenségig húzzák, miközben mondanivalójuk nem bővül. Olyan hosszan bámuljuk a szerelés közben káromkodó férfiakat, az ostobán fontoskodó választási bizottságot és Csákányi Eszter asszimetrikus arcát, hogy már rég nincs, ami lekösse a figyelmünket, a poén ezer éve megvolt, lecsengett, csak jönne már a következő. Emlékszem, hogy amikor az előadást "élőben" láttam, halálra röhögtem magam (és ugyanígy az egész a közönség), itt most csak egy félmosolyra futotta.

Fotó: Hermann IldiFotó: Hermann Ildi
Láng AnnamáriaPéterfy Borbála


A míves munkában elveszett a játék, a lendület, felszívódott az energia, csak a pontos koreográfia maradt, és végrehajtó színészek, akiknek nincs önálló akaratuk, egyéniségük, teljesítményük. Muszáj volt elgondolkodnom azon, vajon a színészeknek miért jó, ha nem tudnak virítani, vajon ezeknek az egyébként nagyon is erős személyiségeknek miért öröm felolvadni a közösségben. Van ebben valami szektás áhitat.

Az egész produkcióból erőteljesen árad a katonás fegyelmezettség, az alázat pedig néha már megalázkodásba csap át. A tartalom helyett mégis az esztétikum uralkodik: gyönyörű a játéktér, a fények, a kompozíciók, mintha csak a Mezzo csatornán néznénk egy kortársopera-közvetítést. Nem tudom, mire lesz jó ez a film, de mivel DVD-n is megjelent (méghozzá gazdag háttéranyaggal), leginkább a Krétakör-rajongók házi tékájában és a Színházi Intézet archívumában tudom elképzelni. Még a nézéséhez is megszállottságra van szükség.

Gyárfás Dóra

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!