Kaszás Attila: Nem a haláltól, a szenvedéstől félek

A fenti mondat akkor hangzott el, amikor még a családalapításon, Jancsika születésén innen volt. Akkor még az erdőről mesélt, ahol imádott biciklizni, a templomokról, ahol tapintható a csend, és nagyapjáról, aki otthon, méltósággal ment el. Neki másféle halál adatott.

(Az alábbi beszélgetés 2003. októberében zajlott le és eredetileg Berniczky Konkoly Edit Színházszerelem című interjúkötetében jelent meg. Hálásan köszönjük a szerző hozzájárulását az utánközléshez.)

- Furcsa ezzel kezdeni egy beszélgetést, de döbbenetes volt számomra, amikor azt olvastam valahol, hogy ön tízévesen jelen volt nagyapja halottas ágyánál, aki otthon halt meg. Ma legtöbben kórházban halnak meg...

- Nem volt félelmetes, mert láttam, hogy nem szenved. Mosolygósan halt meg - nyolcvanhárom évesen.

- Meg merte érinteni?

- Persze, hiszen egy szobában éltünk; érdekesen kommunikáltam én a nagyapámmal... Jó volt látni azt is, ahogyan ezt a dolgot a szüleim kezelték. Édesanyám paraszti származású, náluk természetes volt, hogy a halottat le kell mosdatni. Emlékszem, karácsonykor történt mindez, a szüleim, ünnep ide, ünnep oda, nem engedték be a kórházba. Valami szelíd természetesség lengte körül az elmúlását, amelyben, persze, volt szomorúság is. Tudom, hogy a halál ma tabutéma. Látom, hogy az emberek félnek a haláltól, és rosszul félnek.

- Lehet jól félni valamitől?

- Az ismeretlentől lehet félni, de a haláltól... A születésünktől sem félünk, adomány az is, ez is. Nem úgy hiszek a túlvilágban, mint a keresztények, s nem úgy, mint az ezoterikusok. Nem a mennyországban és nem a nirvánában, egyszerűen a végtelenben hiszek - ami valóban félelmetes, hiszen földolgozhatatlan a mi végességünkben. Születésünktől a halálunkig mindent behatárolunk. Odakinn nincsenek mértékegységek... Kitaláltuk a centimétert, az időt, hogy élhetővé tudjuk tenni a létünket. De hol vagyunk mi a végtelenben?

- Nem is fél a haláltól?

- Nem. A szenvedéstől félek.

- Az alkotáshoz is fontos a dolgok megszenvedése.

- A dolgok nem mindig fájdalmakból és kételkedésből születnek, előfordul, hogy csak szorongás lesz belőlük.

- Van úgy, hogy nem kételkedik?

- Hál' istennek igen. Hiszek a boldogságban, a harmóniában. Az embernek az a dolga, hogy harmóniát teremtsen magában és maga körül. Én rendkívül sokat kiabálok magammal. Gondolok valamit arról, hogyan szeretnék élni, aztán jönnek a gyengeségeim, a gyávaságaim, és sokszor győznek...

- Miért, hogyan kellene élnie? Talán arra gondol, hogy nem színészként?

- Mit tudom én. Színész vagyok, és a lelkem tele fájdalommal, kétséggel... Ha erdész lettem volna, a lelkemben valószínűleg nem lenne ennyi kétség, de üresebb lenne az életem. Most rendkívül vágyom rá, hogy az erdőben terelgessem a vadakat.

- Ha jól tudom "Csák Máté földjén", Zsigárdon megvan még az a ház, melyben az édesanyja született.

- Áll, és valószínűleg állni is fog, mert megvettem, majd a falu vezetőinek felajánlottam évi egy korona jelképes összegért tájháznak. A helybeliekkel alakítottunk egy kulturális egyesületet, és pályázunk: a ház egyik része skanzenként működne, a hátsó konyhában pedig a helyi nótás kedvű asszonyok tudnának összejönni. Ma már gázfűtés van, de gyerekkoromban, emlékszem, sparhelt volt a hátsó konyhában, ott főzött a nagyanyám. Reggel ötkor már ropogott a tűz. Igaz, én csak bizonyos alkalmakkor voltam ott, disznóöléskor vagy búcsúkor. Édesanyám és édesapám Vágfarkasdon, a szomszéd faluban volt pedagógus, én is ott cseperedtem - bár Vágsellyén születtem, mert oda ment be anyukám szülni. Néha vissza is hívnak Vágsellyére mint a város szülöttét, ami furcsa, mert hát igazából nincs közöm a településhez. Akkoriban még otthon szültek az asszonyok, még dajkák látták el a csecsemőket, csak én valamiért kórházban jöttem világra. De dajka nekem is jutott, hiszen édesanyám reggeltől estig az iskolában volt. Akkoriban a pedagógusokat nagy becsben tartották, tisztelet övezte őket, a boltos félretett nekik ezt-azt, még szolgálati lakást is kaptak... Vágfarkasdon a mai napig "tanító nénizik", "tanító bácsizzák" őket a helybeliek, ha odamennek. Szerették őket.

- Hegedülni is Várfarkasdon tanult?

- Nem, Komáromban. Édesapám komáromi volt, később ott kaptak állást, így az iskolát már Komáromban kezdtem.

- Úgy tudom, Komáromból gyakran átjártak Budapestre színházba és kiállításokra. Nagyon más volt onnan nézve a nagyváros?

- Más volt, de ismerős volt. Budapest mostanra lett más. Főiskolásként elementárisan boldog voltam, mert azt csinálhattam végre, amit szerettem... Akkoriban nem is nagyon figyeltem a városra.

- Végre sikeresnek érezte magát egy tanintézményben?

- Nem igazán sikerélmények voltak ezek, hiszen Horvai Pista bácsitól nem sok jó szót kaptunk, inkább kétségek közt vergődtünk. De értelmes dolgot műveltünk. Addig az iskolában sok mindent nem értettem., ami nagy fájdalom volt, lévén a szüleim tanárok... A főiskolán kinyílt egy ajtó, és bent minden ismerős volt.

- Tizenöten kezdték a főiskolát, és heten fejezték be...

- Heten fejeztük be, de az egyik lány diplomaosztás után kiment Németországba kozmetikusnak. Sokan a rostavizsgákon hullottak ki. Felvételikor ma sem tudni, ki alkalmas a pályára, s ki nem. Jobb, ha valaki talpraesett ügyvéd lesz, mint a pálya szélére szorult színész. Hatan, akik végeztünk és a pályán maradtunk, "erősen" jelen is vagyunk, ami igazolja Horvai István és Kapás Dezső pedogógiáját. Emlékszem, egyik kedves osztálytársnőm egy nap elkésett, az ajtóban megállt, és azt mondta: "Ne haragudjon tanár úr, nem jött a busz." Két nap múlva megint késett, és újra azt mondta: "Nem jött a busz." Pista bácsi erre nem azt válaszolta: "Tessék korábban kelni!", hanem azt: "Pályaalkalmatlanság. Olyan nincs, hogy nem jön a busz. Jön más."

- Úgy tudom, gyerekkorában hős akart lenni, kardozó Tenkes kapitány. Most János vitéz szerepét próbálja az Erkel Színházban... Teljesült hát az álma?

- (Nevet). Mindenféle szerepet játszom.

- Harmincéves koráig elégedetlen volt a pályájával.

- Most sem vagyok elégedett. Akkoriban sem a szerepeimmel volt bajom, hanem magammal, a szinttel, ahogy játszottam.

- Az Eszenyi Enikő rendezte Leonce és Léna című előadás húzta ki a kátyúból... Megkapta érte a legjobb színészi alakítás díját, és abban az évben ez az előadás zsebelt be szinte minden díjat.

- Rendkívül friss előadás volt, talán azért, mert nem tartoztunk egyik csoportosuláshoz sem. Az alakuló Budapesti Kamaraszínháznak nyitó produkciója lett a darab. A gesztusnak volt óriási jelentősége, annak, hogy néhányan el tudtunk jönni egy jól menő "gépezetből", a Vígszínházból egy pici sötét terembe, ahol magunkra zártuk az ajtót. Hat hét múlva előjöttünk, és megmutattuk magunkat.

- És elvittek minden díjat... Sohasem zavarta férfiúi önérzetét, hogy a felesége rendezte a darabot?

- Sosem voltak rendezői ambícióim... Segítettük egymást, egyet gondoltunk, szinte a darabban éltünk. Felkeltünk reggel, megbeszéltük az aznapi próbát; az autóban is a darabról beszélgettünk, és amikor hazamentünk, folytattuk. Ha valamiben nem értettünk egyet, összevesztünk, majd kibékültünk. Akkoriban is sokan kérdezték, nem zavar-e, hogy Enikő rendez. Nem is értettem a kérdést...

- Öt éve hagyta ott a Vígszínházat.

- Szabadúszó lettem, és ez a létforma nyáron anyagi problémákat Okozott. Sehová sem tartoztam, ami nagyon jó állapot volt, bár csak azért tudtam megcsinálni, mert nem voltam felelős mások életéért. Ha gyerekeim vannak, nem teszem meg. Így azonban csavaroghattam a világban: egyik éjszaka Sopronban aludtam egy színészlakásban, másik éjjel Szegeden vagy Kecskeméten...

- Kecskeméten játszotta Don Juant, ami úgy tudom, egyik legkedvesebb szerepe volt.

- Valóban nagyon szerettem. Don Juanról mindenki azt gondolja, hogy egy szarházi nőcsábász, holott Don Juan Mizantróp "folytatása". Mizantróp az az ember, aki észreveszi a társadalom összes ocsmányságát, harcol ellene, aztán rájön, hogy a társadalom nem tűri a harcot. Meggyűlöli a világot, és kivonul - itt lesz Mizantrópból Don Juan. Ő már a világgal nem harcol, mert a világ olyan, amilyen. Provokálja a világot, egészen addig, míg Isten meg nem mutatja magát. Ha nem volna Isten, nem volna értelme az egésznek. A nő Don Juan számára lépcső, fricska Isten felé: "Ezt is szabad? Megteszem. Ezt is? Csalhatok? Hazudhatok? Nem szólsz? Akkor magamat is tönkreteszem. Szóljál rám!"

- Don Juannak nincs lelkiismeret-furdalása a nők miatt?

- Miért lenne? Ő ott kezdi, ahol mások be szokták fejezni. Nagyon szomorú, nagyon fáradt...

- Akkor miért kell a nőknek?

- Mert a nők szeretik a bűnt és a titkot. Megbolondulnak a bűnért és a titokért. Az irodalom jelentős része erről szól.

- Csak az irodalom?

- Én galamblelkű férfi vagyok, de nagyon sok ilyen szerepet játszottam. Azok a hölgyek, akiket az általam játszott férfitípus vonzott - mint például a Baal-ban - irgalmatlanul nagyot csalódtak, amikor megláttak otthon egy kötényben, amint éppen spagettit főzök. Egy "félisten" nem állhat kötényben a tűzhely előtt, nem lapozgathatja a szakácskönyvet... Annak egy kocsmában kell ülnie, és kártyáznia. És ha belép a nő, rá kell mordulnia: "Menjél haza, ez nem a te helyed!" De szerintem így unalmas lenne... Néha imádok eltűnni az éjszakában, de másnap szeretek otthon ébredni, majd főzni egy jó spagettit.

- Isten megmutatja magát Don Juannak?

- Meg. Ezért Don Juan boldogan kárhozik el. Azt mondja, boldogan megyek a pokolba, mert legalább tudom, hogy vagy.

- Ön mit gondol erről?

- Hogy tudok-e Istenről? Harcolok... majd csak megmutatja magát.

- Békés Pál színdarabjában, a Szegény Lázár-ban a talpraesett szolgát, Lázárt alakítja.

- Lázár figurájában Békés Pál tulajdonképpen a művész mindenkori helyét fogalmazta meg a társadalomban... Lázár szakács és főz, de ő konyhaművész.

- Lázár felesége, Anita kurtizán volt. Házasságuk alatt is áruba bocsátja testét, hogy pénzt szerezzen férje majdani étterméhez. A darabban Lázár csalódik Anitában, és szétválnak útjaik. Kaszás Attila is elítéli Anitát?

- Lázár nem érti Anitát. Anita a túlélésnek egy másik módját választotta, amit a férje morálisan nem képes fölfogni.

- Lázár a hűséget bibliai értelemben gondolja... Valóban ennyire fontos lenne a hűség a kapcsolatokban?

- Azt gondolom, hogy fontos a hűség. Ma azonban tágul a világ, és tágulnak a szabályok is, sajnos.

- Ön hogyan reagált, amikor valaki bevallotta a hűtlenségét?

- Hűtlenségről nem csak fizikai értelemben beszélhetünk. Amikor az ember csalódik - nem megcsalják, hanem csalás történik -, fizikailag el kell távolodnia néhány órára a másiktól. Olyankor nem bírom elviselni a közelségét, pedig a nők akkor nagyon szeretnének beszélgetni. Próbálnák megmagyarázni... De olyankor a férfinak éppen erre nincs szüksége. A földolgozáshoz magány kell.

- Mindig megbocsátott?

- Az eszem szeret megbocsátani, bár néha a lelkem nem hagyja. Vannak olyan sebek, amelyek nem gyógyulnak. Néha a barátságokat is buta, nem gyógyuló hegek teszik tönkre.

- Az őszinteség nem segít?

- Néha nem. Még most is összerándul a gyomrom, ahogy beszélünk róla.

- És ön? Még nem árult el senkit?

- Biztosan árultam el, bár magam sem tudom. Szörnyű, hogy nem látjuk, mivel ejtünk mély, be nem gyógyuló sebeket.

- Úgy emlékszem egyszer azt mondta, hogy az erdő megnyugtatja.

- Tegnap három óra körül értem haza, kicsit sütött még a nap, nem fújt a szél sem, és kimentem biciklizni a budai hegyekbe. Gyönyörű volt minden: az avar, a fények, az egészen más illatok... De a parasztház, amiről beszéltem, nekem az az erdő. Ha "kivágjuk" ezeket a házakat, és mindig újakat építünk, eltűnik az erdő. Muszáj a gyökérnek megmaradnia. Ennek a népnek az egyik legnagyobb baja éppen az, hogy a gyökerét elvágták.

- Elvágták?

- Lecsonkolt testünk van. Azért nem tud ez a nép boldog lenni.

- Először arra gondoltam, hogy a kultúra silányságáról beszél.

- Az csak másodlagos, azt egy egészséges test leküzdi. Az egészséges országokban, mint például Lengyelországban, a kultúra nem megy tönkre. Nálunk a nemzettudatot nyírták meg: lábatlan, kezetlen ország lettünk, de erről nem szabad beszélnünk. Ha ma valaki Trianont emlegeti, irredentának titulálják. Az európai történelemben nincs rá példa, hogy egy ország kétharmadát levagdossák, és még csak sírni sem szabad. Kimondani azt, hogy jó, tudjuk, hogy nem lehet ezen változtatni, de ez akkor sincs így jól. Az a baj, hogy akik fölemelik a szavukat, rosszul emelik föl. A nemzetiségi kérdésnek nem szabadna napi politikává zsugorodnia, utálom a politikát...

- A szülei ma is a Felvidéken élnek. A kisebbségi sors gyakori beszédtéma náluk?

- Természetesen beszélnek róla. Kisebbségi magyarnak lenni egy másik életérzés. Amikor idejöttem tanulni, döbbentem vettem észre, hogy itt mennyire nem fontos ez az egész. Néhányan abszolút közömbösek, például nem értik a magyar igazolványt sem, mások meg politikai erényt szeretnének Trianonból kovácsolni. Nekem a nihilből, de a pántlikás magyarkodásból is elegem van. A határon túli magyarnak azt jelenti a haza, mint a sivatagi embernek a víz. Egy sivatagi embernek a víz lelkiállapot. Szeptembertől a Nemzeti Színház tagja vagyok, mert fontos számomra, hogy a falak egészséges, jó szellemekkel teljenek meg. Megpróbálok ezért - tehetségemhez mérten - mindent megtenni. Ha ez nem sikerül, akkor továbbállok.

- A tenger is fontos volt az ön számára...

- Most is az, talán azért, mert a Halak jegyében születtem. Tengerparton tudok a legjobban kikapcsolódni. A tenger mellett látszik a kicsinységünk is, mert olyan ősi, elementáris közeg, amely kijózanít bennünket civilizációs pökhendiségünkből. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni helyünkről a természetben... Mostanában búvárkodom. Nemcsak a mélység izgat, hanem jó megküzdeni saját szorongásaimmal is. Emlékszem, amikor először merültem, megdöbbentett, hogy tíz méter mélyen milyen sötét van, és hogy húsz méternél milyen hideg a víz. Szorongtam egy kicsit, de nem ijedtem meg, pedig a szemüvegem alá is bement a víz... Ugyanakkor jó volt találkozni egy másik közeggel, ami nem az enyém, mégis az enyém, mert miközben szorongok és bizonytalan vagyok, tudom, hogy nem zuhanok le, érzem a víz simogatását. Gyönyörű a tenger - belülről is.

- A vízben csönd van.

- Az erdőben is csönd van... Ma már meg kell harcolni a csöndért. Amikor az ember elfárad, betelik a jóléti társadalom által nyújtott mámorral, rájön, hogy tulajdonképpen minden zaj. Akkor fontossá válik a csönd. Olyan ez, mintha egy torta minden szeletét megkóstoltuk volna már, és torkig vagyunk: akkor kezdünk vágyakozni a külső és belső csöndekre. Nem vagyok gyakorló hívő. mégis néha bemegyek egy templomba, és üldögélek a csöndben. Érezni azt, ha egy templom jó helyen van, ha szakrális helyre épült. Bár egyre kevesebb nyitott templomot találok a városban. Ez riasztó...

- Még mindig bántja, hogy eddig nem dolgozott Ascher Tamással és Zsámbéki Gáborral?

- Igen. Dolgoztam ugyan nagyformátumú rendezőkkel, de ők ketten olyan meghatározó személyiségek a mai színházi kultúrában, hogy ha már színész lettem, hiba lenne elkerülnöm e jelentős színházi kortársaimat. Amíg élek, remélek. (Mosolyog.)

- Volt példaképe?

- Huszonévesen, amikor a Vígszínházban a Kőműves Kelemen-t próbáltuk, emlékszem arra, ahogyan a nyolcvanéves Téni bácsi (Páger Antal - a szerk.) bejött a próbára. Volt egy fotelja, beleült, és mesélt, mi pedig tátott szájjal hallgattuk... És ott van Ruttkai Éva is. Egy harmadéves vizsgaelőadásomban ő volt Iphigénia, én Oresztész. Hát, elég furcsán éreztem magam... Akkor azt gondoltam, érdemes színésznek lennem. Körülöttük az ember megérezte a színhát méltóságát. Mára ez a méltóság kicsit megkopott.

Berniczky Konkoly Edit