Piaf-passió

A Piaf lassan erőre kapó, zavaros mozi, sok fájdalommal, és egy lenyűgöző színésznővel a közepén. Marion Cotillard megdöbbentő erejű játéka szerencsére elmossa a tétova rendező és a forgatókönyv hibáit.

Olivier Dahan rendező nem különösebben jó rendező. Inkább egy lázas és precíz megszállott. Edith Piafot űzi, az ő fotóit nézegeti, az ő dalaira dobban a szíve. Dahan ezzel a rajongó lendülettel csinál filmet a csapott vállú francia ikonból. A Piaf zűrös, gomolygó bugyor, amibe a rendező és forgatókönyv-írótársa, Isabelle Sobelman sok mindent belehajítanak. De szerencséjük van. A maszatos rotyogásból csoda születik, mert Dahannak sikerül megtalálnia a színésznőjét, aki aztán összerántja az ezer darabban lüktető történetet, Edith Piaf szenvedélyes, fájdalmas történetét.

Marion Cotillard, a felnőtt Edith színre lépéséig feleslegesen sok idő telik el. Addig a film kapkodva, hasát ütögetve cikáz a nyomorúságos, félig vakságban leélt gyerekkor és a későbbi, sztár-Piaf diadalmas vagy éppen morfium-kába jelenei között. Dahan hektikus, flashbackekre épülő dramaturgiája az elviselhetőség határán táncol, és gyakran nem igazán világos, minek is ugrálunk ilyen lelkesen előre-hátra az időben. Meglepően sokat időzünk a riadt, néma, kerek fejű kislány mellett és amikor végre a csibészes, már húszévesen enyhén görnyedt utcai énekesnőben Cotillard megjelenik, nem érzem a kapcsot gyerek és felnőtt, múlt és jelen között. Nem is baj talán, mert Cotillard teljesen új dimenzió. Igazából vele kezdődik el a film és amit addig láttunk, távoli emlék marad, ami nem is biztos, hogy megtörtént.

Cotillard erős, alázatos színésznő. Azt a fajta fizikális, hús-vér átlényegülést hajtja végre ebben a filmben, amire Hollywoodban Oscart szoktak pakolni. Tavaly volt nekünk egy II. Erzsébetünk, most lett egy Piafunk. A nyúlánk, finom Cotillard húsz centivel megy össze, karcos hangon süvít, ujjait verébkarmakba rántja, sietve, kacsázva lépked, vagy éppen negyven évet öregedik. Mert Edith Piaf hiába halt meg negyvenhét évesen, hetvennégy évesre töpörödött roncsként adta oda magát a halálnak. Cotillard nemcsak önmagát felejti el ebben a szerepben, de látszólag könnyeden libben fiatal lányból, öreganyóba ki-be, ahogy jön.

Jean-Pierre Martins és Marion Cotillard a Piaf című filmben

Szerencsére ez nem egyszerű maszkmesteri bravúr, a színésznő játszik is, nem csak parókákat váltogat. Egy fiatalkori jelenetben a költő Raymond Asso (Marc Barbé) tanítgatja a neveletlen vadócot a kiénekelt szavak értelmére és Cotillard ebben a néhány percben a szemünk előtt rakja össze a későbbi, világraszóló dívát. Megrázó az a pillanat is, amikor a már Amerikában turnézó, diadalmas Piaf asztalához bölcs félmosollyal odasétál Marlene Dietrich (Caroline Sihol) és megdicséri a döbbent, boldog verebet. Dahan tétova, zilált rendezése akkor kap erőre, amikor a kapkodást lenyomva időt hagy a történeteknek - így lesz Piaf és a bokszvilágbajnok Marcel Cerdan románca, akivel fiatalon, szerelmük csúcsán zuhant le a repülő, a film egyik legintenzívebb, a fejünkben kavargó emléke.

A dalokról nem szóltam. Mit lehetne egy Edith Piaf-dalhoz hozzátenni? Jó időben csendülnek fel - van amelyik eredeti felvétel, van, amit más, Jil Aigrot és Maya Barson énekel fel. A Piaf mégsem zenés film. Életrajz, történelem, egy énekesnő szenvedéstörténete. Nehéz, lassan erőre kapó, zavaros mozi, sok fájdalommal és Marion Cotillard megrázó alakításával. Új francia színésznő született, kíváncsi vagyok a következő filmjére.

Mesterházy Lili