A patkány receptje

A L'ecsó című rajzfilm a barátságról, a családi szeretetről és származásunk büszke vállalásáról szól, egy főzni vágyó patkány sorsán keresztül. A vidám családi mese visszafogottabb, mint a Pixar legutóbbi alkotásai, de a recept a szokásos: sok cukiság a gyereknek, néhány poén a szülőnek.

A L'ecsó című rajzfilm realistább, mint a Pixar korábbi animációi, hiába egy konyhában serénykedő patkány a hőse. A legtöbb főszereplő ugyanis ember, a helyszín pedig Párizs. Felismerhetők az utcarészletek, az autók, a Szajna, az emberi figurák pedig elnagyolt karikatúrái tipikus francia arcoknak. Ez mindenképpen izgalmas újdonság a náthás autót is felvonultató Verdák, a szuperhősöktől ihletett A hihetetlen család vagy éppen a halak, robotok, szörnyek stb-k után.

Döntésükkel az alkotók kemény feladat elé állították magukat: lélegzetelállító fantázia-képek helyett a valóságból való elemekkel kellett kápráztatniuk a látványorgiához szoktatott nézőiket. Ráadásul az emberi tulajdonsággal felruházott autók/halak és egyéb izék megfelelő eszközök voltak olyan karikatúraszerű szereplők megteremtésére, akiknek elég volt egy csipetnyi tipikus emberi ahhoz, hogy működjenek. Itt viszont hús-vér emberek valódi térben és időben mozognak. Kevesebb lehetőség maradt ezzel a fantázia és valódi világ határait összemosó poénkodásra, ami alapja volt a korábbi filmek lendületének.

A L'ecsó alkotóinak sikerült emberekkel is közel két órán keresztül szórakoztató animációt készíteniük. Még jobb lett volna, ha még bátrabban viszik végig a realista vonalat, és az emberek több tulajdonságot és szerepet kapnak, mint a patkányok. A fő színhelynek választott konyha dolgozói ugyan remek karakterek, de alig néhány közülük kapott igazi szerepet. Ennél is izgalmasabbá tette volna a filmet, ha a patkány-vonal is realistább lett volna valamivel. Természetesen nem az a baj, hogy egy patkány igazi mesterszakács lehet, hanem az, hogy az identitásválságba kerülő állatka és családja túlságosan aranyos. A film egyik fő programja, hogy a mindenki által megvetett és rettegett állat valójában nagyszerű. Sok kiderül a sanyarú patkánysorsról, de ha egy kicsit viszolyogtatóbb, patkány-szerűbb lett volna a hős (és családja) akkor a fő konfliktus feszültsége még átélhetőbb lett volna. A kedves rózsaszín nózijú patkányt első látásra szívébe zárja a néző, nem kell küzdeni hogy szeressük, márpedig épp erről szólna a film: a mocsokból érkező tehetségről, a felkapaszkodás nehézségeiről, az elfogadásról. Ha már a valódi világ a díszlete e triviális üzenetnek, akkor sokkal erőteljesebben is ki lehetett volna használni a lehetőséget. Egy-egy tömeges patkányvonulás vagy a rágcsálóirtó bolt kirakata sokat segít e hiányosságon, de azért a patkányok csúnya kopasz farka nem nagyon látszik, és ez hiányzik.

Az egyetlen konyhába zárt történet az akcióbetétekkel együtt izgalmas marad, különösebb csodák és meselények nélkül is. A komoly tanulság hangsúlyozása túlzott ugyan, a szellem-szakács moralizáló monológjai pedig a Walt Disney filmek legnyálasabb jeleneteire emlékeztetnek, ráadásul még a kék csillagpor is túl ismerős a kedves kísértet körül. A konyha, a kaják és Párizs viszont olyan szépen kidolgozattak, hogy kárpótlást nyújtanak.

A legjobban szerkesztett figura egyértelműen a rettegett étterem-kritikus, Anton Ego, a többiek nyomába sem érnek. Pedig érdekes megoldás, hogy igazán egyértelműen jók csak a patkányok között vannak, az összes ember vagy egyszerűen gonosz vagy pedig esendő és legalább egyszer erkölcstelenül viselkedik.

dr. Igó