Jirí Menzel: Nem vagyok különb, mint bárki más

A hetvenedik életévében járó Jirí Menzel tizenkét év kihagyás után idén Őfelsége pincére voltam című filmjével tért vissza a mozikba. Nem csak a rendezéshez, hanem a Bohumil Hrabalhoz való visszatérést is jelenti ez a kedves-szatirikus darab; Menzel legnagyobb sikereit éppen a cseh író műveinek adaptálásával (Szigorúan ellenőrzött vonatok, Sörgyári Capriccio, Pacsirták cérnaszálon) aratta. Az Őfelsége pincére voltam premierje alkalmából Magyarországra látogató rendezőt a filmjeiben visszatérő témákról és figurákról faggattuk, de nagyon úgy tűnt, hogy a több órája újságírói kérdésekre válaszolgató Mester inkább aludni szeretett volna már. Egyről mégis lelkesen beszélt: Woody Allenről.

A hétvégi Moziünnepen premier előtt, illetve jövő hét csütörtöktől vetítik a mozik a Bohumil Hrabal azonos című írása alapján készült Őfelsége pincére voltam című filmet, amely egy Díte (Ivan Barnev) nevű apró termetű, ám igencsak nagyravágyó pincér élettörténetét meséli el. Az esendőségében is szeretetreméltó Díte megéli a második világháborút megelőző időszakot, a nagy szerelmet (német kedvesét Julia Jentsch játssza), a háborút, a kommunisták hatalomátvételét és tizenöt év börtönt, hogy története valamikor a hatvanas évek elején, egy erdei házikóban érjen véget. A bájos személyes történet fölött úgy süvít el a történelem vihara, mintha csak könnyű nyári zápor volna - ahogy azt Hrabaltól és Menzeltől megszoktuk.

- Az Őfelsége pincére voltam sok mindenben hasonlít a Sörgyári capricció-ra, többek közt abban, hogy fontos szerepet tölt be benne az evés. Miért szereti ezt középpontba állítani?

- Hrabal állítja középpontba, ő ír erről mindkét műben. A Sörgyári capricció-ban például hosszasan taglalja a disznótort. Ő így tekintett a világra, nem egy entellektüel szemével nézte, hanem minden érzékével befogadta, ezért is szerettem őt. De én teljesen más vagyok e téren, én csak akkor gondolok az ételre, ha éhes vagyok.

- Mit talál legvonzóbbnak, legkedvesebbnek Hrabal írásaiban?

- Hogy szereti az embereket. Olyannak látja őket, amilyenek, és a rossz tulajdonságaikkal együtt is szereti őket. Nem néz le senkit, szemben az írók többségével, akik értékítéletet mondanak a hősükről. A mai írók műveiből valami felsőbbrendűségi érzést lehet kiolvasni, még azt is merem állítani, hogy nem igazán szeretik az embereket. Inkább a kétes elemekhez, a számomra nem rokonszenves figurákhoz vonzódnak, mintha elhatárolódnának az emberiség többségétől. Hrabal egészen más volt.

Jelenet az Őfelsége pincére voltam című filmből, középen Ivan Barnev

- A rendező úr azonosul ezzel? Ön is tudja szeretni az embereket?

- Igen, bizonyára azért, mert én sem vagyok különb, mint bárki más.

- Milyen hősök szimpatikusak önnek?

- A normális, hétköznapi emberek, akik egyáltalán nem képzelik magukról, hogy értékesebbek, mint mások. Nem szeretem a túlságosan énközpontú, öntelt embereket, azokat kedvelem, akik alázattal élnek és azt gondolják magukról, hogy részei egy tömegnek.

- Ez azt is jelenti, hogy a nagyon különleges figurák nem érdeklik?

- Nem, nem igazán. Sőt, dühítenek. Sajnos a mai világ olyan, hogyha valakiből úgymond spriccel az öntudat, akkor ezzel fel tudja hívni magára mások figyelmét.

- Tehát azokat a filmeket is utálja, amelyekben ilyen hősök szerepelnek?

- Igen. Woody Allent azért szeretem, mert ő is hasonlóképpen gondolkozik erről, mint én. Rengeteg önirónia van benne, nagyon tárgyilagos, a maguk nevetséges tulajdonságaival együtt fogadja el az embereket, mérhetetlen emberszeretet árad a filmjeiből. Ami, hozzáteszem, szinte teljesen korszerűtlen.

- Ezek szerint úgy érzi, hogy egy picit eljárt az idő afelett a művészet felett, amit ön és Woody Allen is képvisel?

- Igen, amit mi képviselünk, sokak számára régimódi életszemléletnek tűnik.

Jirí Menzel | Nézz még több képet a rendezőről!

- A történelem viharait nagyon könnyedén mutatja be a filmjeiben. Valóban képes ennyire kedélyesen visszatekinteni a huszadik századra?

- A könnyedség oka, hogy azt szeretném, ha a látvány a lehető legrövidebb úton jutna a néző agyába és lelkébe.

- Inkább arra az attitűdre gondoltam, hogy nevetni tud a szörnyűségeken is. Ez is csak átvétel Hrabaltól?

- Természetesen Hrabaltól ered, de én értem őt és hasonlítunk egymásra ebben. Ha képes vagy még a legnehezebb helyzetekben is mosolyogni, az gyógyír önmagad számára.

- Körülbelül negyven éve készít filmeket, mi motiválja még ma is?

- Élnem kell valamiből. Szeretnék tisztességesen élni, és ehhez pénz is kell. Te is dolgozol most, kérdéseket teszel fel, mert ez a szakmád.

- De el tudom képzelni, hogy évtizedek alatt elunja az ember azt, amit csinál. Önt még mindig izgalommal tölti el a rendezés?

- Ó, hát ha ez lenne a szempont, már az első filmem után lecsaphattam volna a kamerát és otthagyhattam volna az egészet.

- Viszont az előző filmje után volt tizenkét év kihagyás. Milyen érzés újra kamera mögé állni?

- Nagyon kellemes érzés, de az én koromban tizenkét év két napnak tűnik, olyan gyorsan múlik az idő.

- Látott valami jó filmet mostanában?

- Woody Allen utolsó két filmje nagyon tetszett, a Match Point és a Füles. És most láttam egy régi francia filmet, a Madame de...-t Max Ophüls-től, amit nevezhetünk mondjuk burzsoá-filmnek. De Sica, Charles Boyer és Danielle Darrieux játsszák benne a főszerepeket.

- Mi fogta meg benne?

- Boldoggá tett.

Bujdosó Bori