Kriplik szerencséje

Az egykori gimis hokibajnok önmaga árnyékaként vegetál egy bank éjszakai takarítójaként, egészen addig, amíg bele nem rángatják egy tuti balhéba. Ismerős helyzetek, ismerős fordulatok - A kulcsfigura érdekes karaktereinek és feszes tempójának köszönhetően mégis kiemelkedik a Coen-klón krimik sorából.

A kulcsfigura egy rakás korábbi filmre emlékeztet, de mégsem szabad leírni annyival, hogy egy innen-onnan összelopkodott tucatthriller lenne. A jóindulatot eleve megalapozza, hogy csupa remek film juthat róla eszünkbe: a főhős memóriazavaros, feljegyzéseket kell készítenie, mint a Mementó-ban, a cselekmény egy igencsak balul elsült rablás körül bonyolódik, mint a Kutyaszorítóban esetében, a bandatagok összesített IQ-ja pedig versenyezhetne a Fargo főhőseiével (és van egy elképesztő alak benne, aki egy az egyben mintha egy Coen-filmből lépett volna elő - nem is beszél, csak lő).

Természetesen egyik említett klasszikust sem közelíti meg ez a sötét kis kamara-krimi, de jó helyen volt jó időben, meglepő kritikai sikert aratott a kora tavasszal pangó amerikai filmes porondon, és sztárszereplők nélkül is sikerült elkerülnie a magyar piacon ilyen filmek esetében automatikusnak tűnő DVD-gettót.

A helyszín egy kansasi kisváros, nem éppen az az Amerika, amit gyakran látnánk a vásznon. A főhős (Joseph Gordon-Levitt) annál inkább: sikeres, népszerű középiskolai sportoló, aki annyira vagány, hogy remek szórakozásnak tartja az éjszakai, világítás nélküli száguldozást. Az ötperces bevezető után egy egész másik Christ látunk viszont; magányos, éjszakánként egy bankban takarít, családja szégyelli, legjobb barátja egy középkorú vak férfi (Jeff Daniels), és finoman fogalmazva is pszichésen az átlagosnál nagyobb kihívást jelent neki a mindennapi élet. "Csak újra az szeretnék lenni, aki voltam" - mondja az egykori hokibajnok, mert arra persze emlékszik, ellentétben az 1-2 perccel korábban történtekkel. A szánalmas új élet ellenszere Gary (Matthew Goode) személyében csap le Chrisre, aki pont azzal férkőzik a kegyeibe, hogy azt állítja, a középiskolában ő is hozzá szeretett volna hasonlítani. Gary pedig most olyan, mint amilyen Chris lehetett volna ha nincs a baleset; sármos, nagydumás, és imádják a nők.

A főbb figurák remekül kidolgozottak, érdekes a köztük kialakult viszonyok pszichológiája és kellően hosszú a felvezetés ahhoz, hogy hitelesnek tűnjön az, hogy a játékidő felénél végül sikerül Christ belerángatni a munkahelye kirablásába. Az egyetlen logikai megbicsaklás csak ott érzékelhető, hogy Chris vajon hogyan emlékezhet Gary meggyőző érvelésére többnapos rágódás után akkor, ha egyébként azt is elfelejti, hogy hova rakta a kocsikulcsot.

Matthew Goode és Joseph Gordon-Levitt a filmben

Az izgalmas karaktereket remek színészek töltik meg élettel. Jeff Daniels a tavalyi A tintahal és a bálna-beli szenzációs alakítása után ismét lubickol a szerepben, az ő szájába adták a legjobb sorokat, és egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy egy alapvetően szánalomra méltó figurát méltósággal és egyéniséggel ruházzon fel. Matthew Goode igazi karizmatikus patkány Gary szerepében, vele kapcsolatban persze a legérdekesebb az, hogy aki a Match Point-ban látta, valószínűleg örökre beskatulyázta a kékvérű brit zsúrfiú szerepkörbe - nem kis meglepetést okoz ezzel a karrierlépéssel.

A film címszereplője, "kulcsfigurája" persze Joseph Gordon-Levitt, aki évek óta egy Donnie Darko-nyira van attól, hogy ő legyen a huszonéves hollywoodi színészgeneráció új vezéralakja (két előző jutalomjátékát, a Brick-et és a Titokzatos bőr-t is kisebbfajta kultstátus övezi, bár nálunk még egyik sem került hivatalos forgalmazásba). A 26 éves korára már veteránnak számító (7 éves kora óta forgat) Joseph bámulatos alakítást nyújt, csekély értelmet sugárzó tekintetében ott van a kettétört élet, az örök lelkiismeret-furdalás és a görcsös tenni akarás. Kevésbé szerencsések a film nőalakjai, a családtagok felszínes sztereotípiák, a balesetben végzetesen megsérült volt barátnő nem több egy álomképnél, a pszichológusnő 2 perc után végleg eltűnik, a csaliként használt femme fatale motivációi pedig kidolgozatlanok maradnak.

Ezt leszámítva azonban a filmen nagyon is látszik, hogy egy forgatókönyvíró rendezte. A kulcsfigura sztorija állítólag egy évtizedet vergődött a stúdiók polcain, és egy ponton Sam Mendes, nemrég pedig David Fincher is szóba kerültek a rendezői szék betöltésére. Végül a Mint a kámfor, a Különvélemény és a Szóljatok a köpcösnek! forgatókönyvét is jegyző ötletgazda, Scott Frank maga állhatott a kamera mögé, első rendezése pedig meggyőző bemutatkozás. Jó időérzéke és tempója következtében A kulcsfigura gördülékeny, élvezetes krimi, amelyben a dialógusok és a karakterek könnyen életre kelnek. Nem fog kasszát robbantani, sem díjakat nyerni, de fogjuk még emlegetni, mert főszereplőjét és rendezőjét sokkal nagyszabásúbb projektek felé katapultálja majd.

Onozó Róbert