Egy szeretnivaló gyilkos úr

A rossz filmek után egy pillanatra elönt a harag. Értelmetlen lendület, de megvetem őket, dühösen fújtatva követelem vissza az időmet, az agyam szeletét, amit odaadtam nekik a semmiért. Aztán gyorsan megpróbálom elfelejteni az egészet. A Mr. Brooks viszont meglepett, mert egyszerre nevetségesen rossz és szeretnivaló - kellemes ritkaság.

A remek Kevin Costner Mr. Brooks, az élére vasalt, szarukeretes üzletember, aki titokban sorozatgyilkos. Fülbe sutyorgó rossz szelleme is van, ami szerencsésen leveszi a válláról a gonoszság ocsmány súlyát, hiszen ő küzd ellene, fohászkodik, senyved - aztán megtörik és gyöngyöző homlokkal gyilkos portyára indul.

A rossz szellemet a szintén remek William Hurt játssza, a hátsó ülésen somolyogva húzza a kétségbeesett Costnert. A misztériumjátékok szekérszínpadáról kölcsönzött kettős a mai thrillerben nehézkesen együgyű is lehetne, de nem az: egy perc alatt elfogadja a néző, annyira jók így együtt. Az okos és nagyon is emberi ördögnek neve is van: Marshall. Így indul a film; könnyed, fekete humorú pszichothrillert vezet fel nekünk a rendező Bruce A. Evans.

"Megyek, kipróbálok egy-két mázat" - magyarázza Brooks az éjszaka közepén a csillogó szemű, finoman tartott szerelmes asszonynak, aki a felesége. Mert a sikeres Brooks úr amatőr agyagozó, külön stúdióval, profi kemencével. Ez a mázas mondat azért egy pillanatra paródiába hajlítja a filmet, de nincs idő nevetgélni, mert Marshall vért kíván és Brooks bemutatja, hogyan gyilkol. Megtudjuk, hogy csak az ölés rítusa vonzza, az áldozatok ismeretlen párák. Később az összes nyomot eltünteti, ruháit az agyagozó-kemencébe hányja, a holttestek fotóival együtt. A hányatott lelkű Costner pucéran guggol a kemence előtt, mint Schwarzenegger a Terminátor születése pillanatában, az állig begombolt Marshall oldalról figyeli.

William Hurt és Kevin Costner a Mr. Brooks című filmben

Nagyjából ez az utolsó jó pillanat a filmben, mert Evans nem meri - vagy nem tudja - kettőjükre bízni a filmet és kapkodni kezd. Először a tenyérbemászó zsaroló (a sablonos Dane Cook) bukkan fel, hogy megdöbbentően hangsúlyos mellékszállá nője ki magát, aztán a nyomozóruhában sistergő, feszes állú Demi Moore érkezik, akinek úgy felfújják a sztoriját, mint Nicholsonét A téglá-ban (Evansnak valószínűleg éppen annyira nem volt választása, mint Scorsesének): Moore kap egy másik sorozatgyilkost is, egy milliomos apát, és egy rohadék férjet, válóperes ügyvédet, rendőrpartnert, ahogy dukál - egy saját kis filmet rittyentenek neki, bizony. Nagyobb baj, hogy ez a kis film teljesen érdektelen marad, viszont Moore-nak köszönhetően kerül autósüldözés és lövöldözés is a Mr. Brooks-ba.

De Evansnak és forgatókönyvírótársának, Raynold Gideonnak ez sem elég. Gondolnak egyet és Mr. Brooks hamvas-vészjósló leányát rántják előtérbe és ezzel a film végképp átlendül a stílusos, de komolytalan sorozatgyilkos-mozik sorába, a Titkos gyilkos mama és Az eltakarítónő mellé. Igaz, bármennyire is elmaszatolják ezt a filmet, unatkozni nem lehet rajta, csak bosszankodni. Hová tűnik Mr. Brooks, a vergődő sorozatgyilkos? Szép lassan elhalványul, kifakul a filmből és ez nagy kár. Mert Costner akkor a legjobb, amikor komolyan vehető: a Farkasokkal táncoló-ban, a JFK-ben, vagy a tökéletes Tökéletes világ-ban. És a Mr. Brooks első húsz percében.

A látvány pazar: John Lindley kamerája finoman játszik a hátsó ülés sötétjéből előbukkanó, majd újra eltűnő Hurt képével, váratlan, belassuló közeliket ültet a Brooks-lány ajkaira, villámokban játssza vissza a gyilkolás mámorát. Amikor pedig a lágy Costner és a penge Hurt egymásra néz a visszapillantó tükörben és egyszerre kezdenek bensőséges röhögésbe az emberi középszerűségen és bugyutaságon, hajlamos vagyok megbocsátani azt a középszerűséget és bugyutaságot, amibe Evans minden erejével megpróbálja belefojtani ezt a nagyon finoman induló filmet.

Mesterházy Lili