A gonosz barbie-k támadása

A Lányok hatásos film, könnyen megeshet, hogy a néző olyan émelygésközeli csömörrel jön ki róla, mintha túl sok és gyaníthatóan nem egészen friss KFC-csirkét tömött volna magába. Az elsőfilmes Faur Anna és szintén most debütáló operatőre, Gondár András alapos átgondoltsággal vezetik a nézőt az öklendezés felé, de nagy műgonddal végzett, aprólékos munkájuk közben el is veszítenek valamit a film lelkéből.

A '97-es taxisgyilkosságból kiindulva mesélik el nekünk a két tizenéves lány fiktív történetét: Dia (Fulvia Collongues) és Anita (Héléne Francois) csellengők, külvárosi tereken bandáznak, bevásárlóközpontokban lógnak, buliznak és a maguk primitív módján egy izgalmasabb, klasszabb életről álmodoznak. Nincsenek kilátásaik és persze nincs pénzük sem, de egy-egy lenyúlt retikül vagy leszopott taxis átmenetileg mindig megoldja a helyzetüket.

A két lány világának végletes intellektuális beszűkültségét az alkotók két fő eszközzel érzékeltetik, és mindkettőt szinte az abszurdig túlhúzzák. Dia és Anita (a két francia színésznő magyar hangja Nagy Cili és Balla Eszter) beszédmódjában egy nemlétező szubkultúra nemlétező kommunikációs formája tükröződik: mindketten nazális hangon, a szavakat elnyújtva beszélnek, mintha most ébredtek volna fel és rettenetesen náthásak lennének, szókincsük pedig annyira szegényes, hogy gyakran ilyen mondatok hagyják el a szájukat: "voltunk valahol, nemtom hol, de tök jó volt".

Az operatőr szinte kizárólag közelikkel és szuperközelikkel dolgozik, a remegő kamerának épp olyan kevés mozgástere van, mint a két lánynak, amitől egy idő után a néző is fullasztó bezártságban érzi magát. Mégis megismerjük a közeget, mert a képbe mindig gondosan belekomponálják nekünk a jelzésértékű tárgyakat, legyen az az ósdi konyhaszekrény egy darabkája vagy a játszótéri hinta, és Anita és Dia precízen megtervezett ruhatára is egyértelműen megüzeni a lányok hátrányos társadalmi és kulturális helyzetét.

Fulvia Collongues és Héléne Francois a Lányok-ban

Mintha a rendezőnő egy picit aggódott volna amiatt, hogy ha nem írja bele a tizennyolcadik trágárságot is a dialógusba és nem adja rá a harmadik műszőrmés dzsekit is a főszereplőre, akkor nem fog átjönni nekünk, hogy milyenek is ezek a csajok. Valójában viszont közelebb kerülhettünk volna hozzájuk, ha nincs ez a görcsös akarás, ami kissé művivé és karikatúraszerűvé teszi őket. Persze lehet, hogy Faur szándékosan rakott össze egy műanyagvilágot fröccsöntött figurákkal - már a film plakátja is valami efféle elgondolást sejtetett -, akkor viszont azt nem értjük, miért kell karikírozni egy olyan életstílust, ami a társadalom többsége által amúgy sem elfogadott.

A figurákkal való azonosulást megnehezítő mesterkéltséget némiképp ellensúlyozzák a remek színészi alakítások, a két főszereplő lány és az összes mellékszereplő is ragyogó, különösen a rongyembert játszó Zsótér Sándor és Mundruczó Kornél, utóbbi még a neccesebb mondatokat is képes tökéletesen hitelesen előadni. A realista alakítások sem elégségesek viszont ahhoz, hogy a film végét visszarántsák a valóságba, ami szükséges lenne ahhoz, hogy a gyilkosság bármilyen érzést kiváltson belőlünk. Valószerűtlen, átélhetetlen marad ez is, és hiába merevedik ki a kép a végén Dia kétségbeesett arcán, már nem hisszük el, hogy a gonosz barbie-nak emberi érzései vannak.

Bujdosó Bori