Simonyi András: Hollywoodban azokat kell ismerni, akiket a világ nem ismer

Simonyi András már washingtoni magyar nagykövetként is közeli kapcsolatot ápolt a show-bizniszzel, mostantól azonban a Korda Stúdió Igazgatótanácsának frissen kinevezett elnökeként hivatalból is bejárása lesz a filmvilágba. A politikusból lett stúdiófőnökkel új megbízatásáról, Etyekwood jövőjéről, illetve Hollywood jelenéről, valamint David Lynchről és a transzcendentális meditációról beszélgettünk.

- Többször nyilatkozta, hogy anno Presser Gábor volt az, aki lebeszélte a zenészpályáról. Mielőtt elvállalta a Korda Stúdió igazgatótanácsának elnöki posztját, azaz diplomata létére átnyergelt a filmiparra, nem kapott hasonló intelmeket?

- Épp ellenkezőleg, mindenki nagyon izgatott lett ettől a történettől. Nem ugyanabba a vízbe lépünk vissza. Presser érvelése szerint, azért nem lehettem akkor rockzenész, mert az egy kommunista ország volt. Főleg azt nem lehetett tudni, hogy mikor tekerik ki a kezünkből a gitárt. Ráadásul az én zenei világom akkor a lehető legradikálisabb volt. Amit a későbbiekben az önök korosztályának a punk zene jelentett, az volt nekünk a hatvanas-hetvenes években a radikális rock volt. Creamet játszottam, Hendrixet és Fleetwood Macet, már amíg a Fleetwood Mac még egy tisztességes zenekar volt. Nekem a mindenkori inspirációm egyébként Steve Winwood, akivel mostanság már közeli viszonyba keveredtem. Az, hogy én ezeket játszottam, az akkori kultúrpolitikának a pofán vágása volt a részemről. És erre mondta a Presser, hogy teneked itt nem fog babér teremni, menj inkább egyetemre, majd csak kitalálunk valamit. Ma viszont szabad országban élünk, egy globalizált világban, még hogy ha a magyar elit szerencsétlenkedik is, és nem lát ki az országhatárokon túlra. Ebből a belterjességből kell nekünk kitörni.

- Hollywood mennyire van messze Washingtontól? Nagykövetként hogy látta, mennyire erős a hollywoodi lobbi Washingtonban?

- Nagyon erős. Nekem az egyik legnagyobb élményem, hogy barátságba keveredtem Jack Valentivel, aki negyven évig volt a Motion Picture Association of America (többek között az amerikai filmek korhatár-besorolásáért felelős szervezet - a szerk.) elnöke. Ő volt a filmipar első számú lobbistája Washingtonban. Eredetileg Johnson elnök személyi titkára volt; egy alacsony, nagy hatalmú emberke, aki borzasztóan erős kézzel irányított. Nagyon sokat beszélgettem vele Hollywoodról, a filmiparról, sokat tanultam tőle a washingtoni politikáról, arról, hogyan kell Washingtonban mozogni...

- Tényleg, hogyan kell Washingtonban mozogni?

- Úgy kell Washingtonban mozogni, hogy a nap 24 órájában készen kell állni arra, hogy a lehetőségeket kihasználjuk. Úgy kell mozogni, hogy minden szinten és szinte mindenkivel meg kell próbálni kapcsolatot építeni. Washington úgy működik, hogy ha azzal a harminc emberrel, aki Amerikát irányítja, valamiféle kapcsolatot lehet kiépíteni, akkor sokkal könnyebb lesz a többivel is. Természetesen ebből a harmincból kiemelkedik az elnök és az elnök környezete.

- Nyilván a filmiparban, Hollywoodban is megvan az a harminc ember, akit egy filmdiplomatának ismernie kell...

- Hollywoodban azokat kell ismerni, akiket a világ nem ismer. A háttérembereket, stúdióvezetőket, tulajdonosokat. Persze a világ szempontjából annak is nagy jelentősége van, hogy a produkciókkal együtt idehozzuk a világsztárokat, a legjobb rendezőket és technológiákat.

- Akkor most az következik, hogy felkeresi a hollywoodi stúdiókat?

- Ami miatt ezt a munkát el lehetett vállalni, elsősorban az volt, hogy Demján Sándorral egyformán gondolkodunk ezekről a dolgokról. Nem tagadom, hogy nagy jelentősége volt annak, hogy engem Demján Sándor kért fel erre a feladatra. Amit pedig kérdezett, annak egy részét lehet tervezni, egy része pedig intuitíve fog bekövetkezni. Ez így volt már a nagyköveti munkámmal is, ami egy olyan életmódot követelt, amiben a napjaimat sem tudtam előre megtervezni. Persze nekünk el kell menni Amerikába, elsősorban Los Angelesbe, és meg kell magyarázni, hogy Magyarországon van egyszer egy jó gazdasági környezet, egy filmipart támogató gazdasági szemlélet, és van munkaerőnk, ami mindezt alá tudja támasztani.

- Milyen fórumokon kezdi a kapcsolatfelvételt?

- Nekem az a dolgom, hogy kimenjek Amerikába, és a stúdiókkal és producerekkel beszéljek. Nyilván beszélni fogok olyanokkal is, akik nem feltétlenül fognak itt forgatni, de nagyon sokat tudnak mesélni a filmvilág működéséről. Talán az egyik legizgalmasabb momentuma a kint tartózkodásomnak az volt, amikor David Lynch és Donovan elfogadták a vacsorameghívásomat. Donovant úgy kell ismerni, mint az ötödik Beatles-tagot, ő tanította meg John Lennont ujjazni a gitáron. Ők mindketten most már harminc éve a transzcendentális meditáció hívei. Így egyébként már jobban értem a David Lynch filmjeit is. De nemcsak a filmjeit, hanem a filmgyártást is, amiben ő, bár megrögzött outsider, otthonosan mozog. Azért az jó dolog, ha a világnak azt üzenjük, mi azért hívtuk meg David Lynchet és Donovant, mert mi magyarok a filmkultúrában és a rockzenében teljesen otthon vagyunk. Ez volt az üzenetünk, ami egyébként elég szép sajtót kapott. Nem kell szerénykedni, bejárta az amerikai médiát. Még nem tudom, milyen hagyományos és nem hagyományos utakon tudunk eljutni Amerikába, a lényeg az, hogy nekünk el kell hoznunk ide a produkciókat. Nekem az a dolgom, hogy amikor a hollywoodi döntéshozók mérlegelnek, akkor a Korda Stúdió is ott legyen a lehetőségek között. Ezek a dolgok a board roomokban, a produkciós irodákban dőlnek el, de ezek messze nem olyan fantasztikus, fényes helyek, mint amilyeneket az ember a nosztalgiázó filmekből ismer. Nekünk is ott kell lenni a számainkkal, amikor a döntéshozók osztanak-szorzanak. Azt hiszem, gondolkodásban nincsen túl nagy különbség e között a munka között és a között, amit én nagykövetként végeztem.

- Durva leegyszerűsítéssel élve Amerikában kétféle filmipar létezik: vannak a nagy stúdiók, amelyek olyan volumenű produkciókat gyártanak, mint a Korda Stúdióban forgatott Hellboy II, és vannak a kis halak, a függetlenek, amelyek jó, ha a Hellboy büdzséjének a tizedéből gazdálkodnak. Az utóbbiakra is számítanak Etyeken?

- Én a nagy produkciókat szeretném idehozni. Persze nem hagyjuk figyelmen kívül a kisebbeket sem, de itt az egyetlen szempont, és ebben nincs semmi szégyellnivaló, hogy mi jó az üzlet szempontjából.

- Akkor David Lynch nem jön egyhamar...

- A David Lynch-sztorit azért meséltem el, mert nekünk az egészet meg kell tanulni. Nekünk azt is meg kell értenünk, hogy miért jöttek létre ezek a független stúdiók, meg azt is, hogy hogyan működnek a nagyok. Elsősorban azonban a nagy produkciókban gondolkodunk.

- Ebbe a magyar produkciók hogy férnek bele?

- A magyar filmprodukciók jellege más. A magyar filmprodukciókat az államnak kell támogatnia. Mi azzal tudjuk támogatni a magyar filmipart, hogy segítünk felnőnie, és kisegítjük a világba. Azért van itt egy szimbiózis. A kedvezményeket nem nekünk kell adni, de az, hogy Magyarországon egy ilyen iparág jelentős árbevételre képes szert tenni, alátámasztja azt a gondolkodást, hogy ez egy kitörési pont lehet Magyarország számára. És ennek a farvizén lehetőséghez jutnak a magyar operatőrök, a magyar technikusok, szóval azért ez egy sokszínű együttműködés. A történet nem arról szól, hogy akkor a magyar filmesek hol fognak forgatni, hanem arról, hogy az ide hozott külföldi produkciókban milyen szakértelemre tehetnek szert a magyar munkatársak.

- A nagy riválisunknak számító Prágában nemcsak a stúdiókapacitás miatt forgatnak szívesen hollywoodi produkciókat, hanem azért is, mert a filmesek viszonylag olcsón használhatják a cseh főváros tereit. Budapest, mint olcsó forgatási helyszín, része az önök ajánlatának?

- Hát, van, ahol ezt értik, és van, ahol nem. Van, ahol megértik azt, hogy a városnak, városrésznek jó az, hogy ott forgatás van, amelyből tisztességes haszonra lehet szert tenni. Persze van olyan is, amit én durva, egyszeri lerablásnak gondolok, de ne is kérdezzen konkrét produkciókról. A Korda Stúdió egy bázis, ami mellett háttérként nagyon sokat jelent Budapest.

- A budapesti forgatások nyilván mindig alku tárgyát képezik.

- Igen, ez mindig egy alku, a helyi önkormányzatokkal kell megegyezni.

- Ebben segíthetnek a politikai kapcsolatai...

- Majd meglátjuk, ez mit fog jelenteni. Én remélem, hogy azért azt mindenki megérti, hogy ez az egész dolog nemcsak a Korda Stúdiónak jó, hanem jó az egész országnak, a fővárosnak is. Lehet ezt úgy is csinálni, hogy ebben a filmesek ne rombolólag, hanem építőleg vegyenek részt. A kilencvenes évek elején azért nem minden produkció sikerült ebből a szempontból tökéletesen. Az amerikai filmipar azonban nem szereti a mutyit, ott nincs visszafizetés. Nálunk ez egyelőre másképp működik, de hát miért épp a filmgyártás lenne ez alól kivétel? De ettől meg kell és meg is fogunk szabadulni.