Hímnem, nőnem

Olyan jó francia filmet láttunk, hogy miatta felélesztjük régóta hibernált "láthatatlan filmek"-rovatunkat. A 2006-os Dans Paris-ban a két legnépszerűbb fiatal francia színész ad játékos párkapcsolati leckét azoknak, akik megszerzik valahogyan a magyar moziforgalmazásból kimaradt filmet.

A Dans Paris (Párizsban) egyike azoknak a filmeknek, amik sokkal nagyobbak, mint amilyennek első pillantásra tűnnek: Christophe Honoré (Anyámat!) másfél órás, játékos "dramedy"-jében két fiú egy napján keresztül rengeteg mindent elmesél a párkapcsolatok lehetetlenségéről a modern nyugati világban.

A keretes szerkezetű filmnek már a felépítése is játszani hív bennünket: reggel indulunk, hogy aztán visszaugorjunk 24 órával korábbra, és szépen haladjunk előre a kezdőpontig, miközben vissza-visszapillantunk az elmúlt egy évre. A történet két fivérről szól, a korai harmincasnak tűnő Paulról (Romain Duris - Lakótársat keresünk, Halálos szívdobbanás), aki házassága felbomlása után feljön vidékről, hogy Párizsban élő apjánál (Guy Marchand) nyalogassa sebeit és a húszas éveiben járó Jonathanról (Louis Garrel - Álmodozók, Anyámat!), aki még apjával lakik és az egyetemisták gondtalan életét éli.

Honoré a depressziós, teljes passzivitásba zuhant Paul és az aktívnak tűnő, folyamatosan mozgásban levő Jonathan egy napját állítja kontrasztba: Paul 24 óra alatt egyszer sem hagyja el a lakást, gyakorlatilag folyamatosan ágyban van, miközben Jonathan a városban rohangál és három nővel is lefekszik, egy régi barátnőjével és két váratlanul becsúszott csajjal (mindegyikükkel véletlenül találkozik). Eleinte úgy tűnik, a két testvér ennél különbözőbb már nem is lehetne, de aztán kiderül, hogy helyzetük nagyon hasonló: egyikük sem tud mit kezdeni a nőkkel.

Alice Butaud és Louis Garrel a Dans Paris című filmben

Paul igényelné a monogámiát, de fél a saját érzéseitől, ezért nem tud megfelelően működni a kapcsolatában. Amikor felesége, Anna (Joana Preiss) provokatív módon szembesíti a problémáikkal, Paul becsukódik és ezzel patthelyzetet teremt, amit a nő végül csak úgy tud megoldani, hogy kilép a kapcsolatból. Amíg Anna jelen van, az érzései kommunikációjára képtelen Paul dühödt és frusztrált, amikor a nő elmegy, tehetetlenségében összeesik.

Jonathan ugyanannak a problémának a másik végletét képviseli, épp olyan rosszul kezeli a kapcsolatait, mint Paul, a különbség, hogy ő nem is próbál meg ragaszkodni, csak sodródik az eseményekkel. Felszínes és elbűvölő, de senkihez nem kötődik, szó szerint, már-már abszurdba hajló módon azzal jön össze, aki szembejön. Nyilvánvaló, hogy volt barátnőjének (Alice Butaud) ripityára törte anno a szívét, a lány mégis azonnal visszafogadja, mert Jonathannak egyszerűen nem lehet ellenállni, a kötődésképtelen pszichopaták sármja sugárzik róla. Louis Garrel tökéletes erre a szerepre, mert egész lénye azt tükrözi, hogy vele tényleg nem lehet semmi mást kezdeni, mint szerelmesnek lenni bele (és persze sírni miatta). Az a típus, akire nem lehet haragudni, bármekkora seggfej is - és mint elhangzik, tényleg seggfej.

Egy szép és elegánsan kezelt szimbólum jelzi, hogy az életvidám Jonathan egy cipőben jár a szuicid gondolatokkal küzdő Paullal: Paul Jonathan ruháit viselve veti bele magát a Szajnába, másnap pedig Jonathan megismétli bátyja gesztusát. Az sem marad titok, hogy miért hendikepes mindkét srác a nőkkel való viszonyaiban: természetesen a nők tehetnek róla. Honoré olyan könnyedén szövi a történetbe a testvérek gyerekkori traumáit, hogy el sem komorodik a hangulat, amikor kiderül, hogy anyjuk még kiskorukban elhagyta őket - hogy ezen is mosolyoghassunk, egy kanadai favágóval lépett le -, nővérük pedig tizennyolc éves korában öngyilkos lett. A két legfontosabb nő az életükben érthetetlen módon cserbenhagyta őket, ami mindkét fiúba mélyen elültette azt a meggyőződést, hogy a nőkben nem szabad megbízni. Nyilván mindig apjuk igyekezett betölteni az anya szerepét is, de most, hogy Paul és Jonathan már felnőttek, zavarban vannak ettől a szoros egymásrautaltságtól, és úgy tűnik, kezdik felismerni, hogy kátyúba jutottak, amiből csak saját erejükből keveredhetnek ki (lásd a bizalomról szóló mese a film végén).

Louis Garrel és Romain Duris

Ha ezt a filmet mondjuk Lars von Trier rendezte volna, a végére egész biztosan öngyilkossági gondolatokkal küzdenénk mi is, Honoré viszont franciás lelkülettel végig úgy viselkedik, mintha az élet csak egy dodzsem menet volna. A mesterkélt megoldásokra is hajlamos rendező most is megenged magának pár olyan necces húzást, mint Jonathan "természetfeletti" képességei és a telefonban egymásnak éneklő Paul és Anna, de végeredményben ezek is csak arra figyelmeztetnek bennünket, hogy ne keseredjünk el túlságosan a fivéreken, inkább mosolyogva legyintsünk: c'est la vie!