Lánctalpas doboz, szeretünk!

A WALL-E végtelenül jó szándékú film végtelenül szerethető főhőssel. Csak az a kár, hogy nem nézhetjük egész végig a szemétdobozolást.

Köztudott, hogy az animációs film időigényes műfaj, ez a WALL-E-re fokozottan igaz, a Pixar stúdióban hosszú éveken keresztül rajzolgatták, csiszolgatták a kis robot alakját, amíg meg nem született WALL-E, ahogy mi most megismerjük.

Tervezői pontosan tudták - R2-D2 lehetett a fő inspiráció -, hogy egy robotnak nem kell antropomorf megjelenésűnek lennie, sőt, beszélnie sem kell ahhoz, hogy szerethető legyen. WALL-E lényegében egy lánctalpas doboz egy távcsővel a tetején, mégis nagyon hamar megkedveljük, mert jól felismerhető személyiségjegyekkel rendelkezik. Az alkotók nem siették el a dolgot, addig trükköztek, amíg a robot minden fémporcikája érzelmek kifejezésére lett alkalmas a táguló-szűkülő "pupilláktól" kezdve a vágyakozva összekulcsolódó "ujjakig".

A film két dramaturgiailag és vizuálisan is teljesen elkülönülő szakaszból áll, amelyek közül az első lényegesen erősebb. Sokáig egyáltalán nincs dialógus, csak WALL-E-t figyeljük, aki az elhagyatott, szemétpiramisokkal fedett Földön matat, szemetet dobozol, újra és újra megnézi videón a Hello, Dolly!-t és egy csótánnyal haverkodik. A látvány briliáns, minden barna szmogban úszik, minden piszkos és szomorú. Annak ellenére, hogy cselekmény ezen a ponton még egyáltalán nincs, nekem úgy tűnt, a közönségben ülő gyerekek egyáltalán nem unták nézni, ahogy WALL-E tesz-vesz, annyira aranyos minden, amit csinál. A meditatív szemétmenedzselésbe robban bele EVA, a WALL-E-hez képest minden szempontból felsőbbrendű felderítőrobot, akibe a hétszáz éve egyedül bóklászó kis robot azonnal beleszeret.

Hogyan nyerheti el a szegény vándorlegény a királykisasszony kezét? Természetesen végtelen bátorsággal és kitartással. Erre a kettőre WALL-E-nek főképp onnantól lesz szüksége, amikor EVA-ért - aki egy kis növényke formájában megtalálta, amit keresett, így küldetése a Földön befejeződött - visszajön az űrhajó, amellyel érkezett, és WALL-E potyautasként vele tart. A lepukkant Földről egy csillivilli űrhajóra kerülünk, ahol a teljes tétlenségben, veszélyes elhízottságban élő emberek élnek mióta kénytelenek voltak elhagyni a bolygójukat. Innentől kezd kissé ellaposodni a film, mert az emberszereplők sokkal kevésbé érdekesek, mint a két robot, és a helyzetnek megfelelően az ő eddigi izgalmas dinamikájuk is leegyszerűsödik az "együtt a jó cél érdekében"-motivációra.

Az ezután következő akciójelenetek egyáltalán nem olyan lebilincselők, mint WALL-E és EVA korábbi kettőse, de nem igazán hibáztathatjuk a Pixart azért, mert nem vállalt be egy másfél órás kamaradrámát szemétkupacok közt andalgó robotokkal - már így is elég bátorság volt felvállalni a film első felvonását. Szóval kapunk drámai konfliktust és persze a végén megoldást erkölcsi tanulsággal nyakon öntve. Az üzenet - ha az eddigiekből nem derült volna ki: hogy felelősséggel tartozunk a bolygónkért - megkérdőjelezhetetlenül jó szándékú, így még azok a felnőttek is mosolyogva állhatnak fel a moziszékből, akiket esetleg az utolsó húsz perc már nem igazán kötött le.