Egy csónakban Fassbinderrel

Két nap alatt megnéztük a Berlin Alexanderplatz című tizenöt órás filmet. Szubjektív élménybeszámoló a folyóként hömpölygő melodráma megtekintéséről.

A BÖF keretében a hétvégén levetítették az Uránia moziban Rainer Werner Fassbinder tizenöt órás Berlin Alexanderplatz című filmjét. Az 1980-as film megtekintésére ezen a digitálisan felújított, 35 mm-esre nagyított kópián nem gyakran adódik lehetőség: ahogy Potyondi Rita Linda, a Cirkofilm sajtósa a vetítés előtt elmondta, a kópia járja a világot, innen már rögtön viszik is tovább Ausztráliába.

A Cirkósok fontosnak tartották, hogy ezt a ritkán, és általában akkor is csak tévében, epizódonként látható filmet elhozzák nekünk - sejthető, hogy nem a nagy anyagi haszon reményében tették. Az Uránia nagytermében az általuk reméltnél kevesebb látogató vállalta be az egész hétvégés filmprogramot, a 4900 Ft-os jegyekből kb. 200-at adtak el. Ennyien egész biztosan nem jöttek el, a 311 férőhelyes alsó szinten nagyjából harmadházzal zajlott a vetítés (amúgy teltház esetén sem lett volna nyereséges).

Hanna Schygulla a Berlin Alexanderplatz című filmben

Szombaton délután 2-kor Tarr Béla állt a színpadra, hogy bevezesse a filmfolyamot. Szerencsére nem használt nagy szavakat, csak arra kért bennünket, hogy szeressük a vásznon megjelenő figurákat és figyelmeztetett, hogy még meggondolhatjuk magunkat. Persze menet közben is meggondolhatta magát bárki, vasárnap este fél 11 tájban, a legvégén, becslésem szerint legfeljebb ötvenen hagytuk el a mozit. Hogy a két időpont közt mi történt, arról csak abszolút szubjektív beszámolót tudok adni. Ez talán elnézhető nekem, ha az ember két napot egy filmmel tölt, azt hiszem, természetes, hogy nem annyira filmélménnyel, mint inkább befogadásélménnyel távozik. Tehát például nem tudnám elmesélni, hogy mi történt a negyedik és az ötödik részben, azt viszont tudom, hogy a negyediket nagyjából átaludtam, utána viszont a főhős nemezisének, Reinholdnak a megjelenésekor teljesen felpörögtem, és amikor a szombati nap véget ért a hetedik résszel, sajnáltam, simán néztem volna tovább.

Filmesztétikai szempontból valószínűleg nem sok értelme van összevetni a Berlin Alexanderplatz-ot a Sátántangó-val, de minthogy az ilyen szempontokat most hanyagolom, mégis megteszem. A fő különbség (természetesen csak számomra) a két film közt, hogy a BA-ot sokkal nehezebb végignézni. Nem azért, mert kétszer olyan hosszú, hanem mert sokkal hígabb, mint Tarr munkája. A Sátántangó minden egyes másodpercére érdemes odafigyelni, annyira tömény, hogy egy pillanatig sem unalmas, egyszerűen akkora a történet, hogy hét és fél óra kell az elmeséléséhez, ha bármit kiszednénk belőle, csorbulna.

Ugyanez a BA-ról nem mondható el: melodramatikus ömlengésekkel teli, szószátyár és repetitív, könnyedén vágható volna belőle több különféle hosszúságú verzió is, amik önállóan is megállnának a lábukon. Ezeknek viszont nem sok közük volna Fassbinder alkotásához. Igyekszem kerülni a mesterkélt hasonlatokat, de a BA-ot tényleg úgy tudom legkönnyebben leírni, ha egy folyóhoz hasonlítom. Elindul - nem mondom, hogy tétován, legfeljebb a néző tétova még ilyenkor -, egyre nagyobb lendületre tesz szert, szétárad, sodor magával, aztán néha belassul, kanyarogni kezd, hurkokat ír le, hogy tizenhárom óra múltán abba a dübörgő vízesésbe torkolljon, ami a kétórás, szürreális epilógus.

Gottfried John és Helen Vita a Berlin Alexanderplatz című filmben

Mi meg evezünk rajta ugye. Sok pont van, ahol kiszállhatunk a csónakból, meg ahol megtehetjük, hogy csak felfekszünk a vízre és csukott szemmel sodortatjuk magunkat, de igazán csak akkor érdemes elindulni, ha végigcsináljuk, és a vízesés után kecmergünk ki a partra. Garantáltan lesznek rajtunk horzsolások, de az egész utazás csak itt nyeri el az értelmét. Szóval, ha valaki a Sátántangó-ból csak fél órát néz meg, akkor is kap valamit, ha a BA-ból, akkor egyáltalán nem biztos. Kérdés, hogy nagyon más-e az út, ha valaki nem úgy teszi meg, mint mi ezen a hétvégén, hanem mondjuk nyolc egymást követő este alatt. Egyrészt persze nem tudhatom, másrészt viszont azt hiszem, ugyanoda érkezne akkor is, úgyhogy érdemes lehet DVD-n is nekiindulni (persze a nagyvásznat nem pótolhatja semmi).

Mint már kiderülhetett, nem fogok sztorit mesélni, még kevésbé elemezni, végezetül csak néhány benyomást említek, amiket hazavittem magammal: könnybe lábadt képeken az isteni Hanna Schygulla - amikor ő jelen van, nincs más nő a világon; Reinhold (Gottfried John), a megbabonázó tekintetű gyenge ördög, aki az epilógusban váratlanul megtanul szeretni; Barbara Sukowa színváltós rózsaszín blúza mozog az erdőben; a rendező cigivel a kezében, két angyallal az oldalán, napszemüveg mögül nézi mozdulatlanul, ahogy hősét, Franz Biberkopfot (Günther Lamprecht) felkoncolják egy mészárszéken - végtelenül nyugtalanító.