Irritálóan aranyos

Nem mindig sikerül annyira szeretni egy filmet, mint a rendezőjét. Jack Black agyonnyomja Michel Gondry gyermeteg, de bájos ötletét, és egy jó forgatókönyvíró is elkelt volna ahhoz, hogy a Tekerd vissza, haver! feleolyan élvezhető legyen, mint a rendező korábbi agymenései.

Vannak rendezők, akiket nem lehet nem szeretni. Ilyen Michel Gondry, az excentrikus francia csodabogár, aki néha olyan ötletekkel áll elő, hogy ha tízéves gyerek lenne, akkor biztos behívnák az anyukáját egy kis elbeszélgetésre az iskolába, hogy a kis Michel bizony egy picit fura, és túl élénk a fantáziája. Filmrendezőként azonban ez legyen a legkisebb probléma, és Gondry már videoklipjeivel is jól felismerhető, egyedi stílust alakított ki, amit szépen továbbfejlesztett a moziban.

Vadul szárnyaló fantáziája a kattant történetekben éppúgy megmutatkozott, mint a meghökkentő vizuális megoldásokban. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása miatt sokan örökre kedvenc rendezőik közé emelték, de Az álom tudománya már sejtetett egy idétlen, fárasztó irányvonalat, amely felé tovább haladhat, ha nem vigyáz. A Tekerd vissza, haver! sajnos beigazolja ezen félelmeket.

A történet fantáziadús, ám meglehetősen gyermeteg: egy videotéka alkalmazottja (Mos Def) és habókos haverja (Jack Black) egy nukleáris baleset következtében letörlik a kölcsönző összes videokazettájának tartalmát, majd úgy mentik a menthetőt, hogy minden filmet újraforgatnak, a Szellemirtók-tól a Miss Daisy sofőrjé-ig. Kinek jó hír, kinek kevésbé, de mindez pont olyan baromság, mint amilyennek hangzik, és sokkal több rokonságot mutat Gondry korai Björk-videoklipjeivel, mint az Egy makulátlan elme... intelligens bájával. A berlini filmfesztiválon Gondry maga is elismerte, hogy korábbi alkotásai közül talán egyedül a David Chappelle komikus Block Party-ját megörökítő dokumentumfilmmel hozható összefüggésbe a New Jersey-i kisváros szeretetre méltóan, ám irreálisan naiv világa.

Jack Black és Mos Def a Tekerd vissza, haver! című filmben

Természetesen messziről világlik a gerilla filmkészítés és a független szellem éltetése (a szentimentális finálé egyenesen a 00-s évek Cinema Paradisó-ja címre aspirál), bár sztárok szerepeltetésével és hollywoodi stúdióháttérrel mindez paradox üzenet. A sztárok kiválasztását illetően pedig rögtön felmerül a probléma, hogy vannak olyan színészek, akiknek az egyénisége annyira domináns, hogy agyonnyomják a rendezőt. Kellemetlen meglepetés Mia Farrow kibotoxozott arca és Danny Glover fantáziátlan karaktere, de Jack Black az, aki az imént említett kategóriát kimeríti; olyannyira végigvibrálja a filmet, hogy sokszor inkább egy irritáló Jack Black-komédiának (pedig szó sincs róla, hogy Black ne lehetne jó, lásd Rocksuli vagy Pop, csajok, satöbbi) érezzük a Tekerd vissza, haver!-t, semmint Michel Gondry-filmnek.

Mia Farrow és Danny Glover a Tekerd vissza, haver! című filmben

A rendező a berlini sajtótájékoztatón remekül kivédte azt a kifogást, hogy fájó hiány az Egy makulátlan elme... forgatókönyvírója, Charlie Kaufman ("Saját egyéniségem van, és ahogy öregszem, egyre kevésbé tudom más erős egyénisége alá rendelni. Szeretném a magam történeteit megírni, még azon a megszégyenítő áron is, hogy alulmaradok a Charlie-val való összehasonlításban."), végeredményben azonban ugyanúgy alárendelődött egy másik domináns személyiségnek. Ha pedig választani lehet, akkor százszor inkább egy jó forgatókönyvíró kell Gondry mellé, mint egy túlpörgetett Jack Black.