Mark Herman: Szívvel kell beülni és nem ésszel

Mark Herman először jobb ötlet híján nyúlt John Boyne sikerregényéhez, hogy aztán Magyarországon forgassa le A csíkos pizsamás fiú című rendhagyó holokausztdrámát, amely egy náci tiszt nyolcéves kisfia és egy koncentrációs táborba zárt kisfiú barátságát meséli el. Az angol rendezővel a film hazai premierjét követően beszélgettünk a boldog tudatlanságban élő gyermekekről, az írás kínjairól és örömeiről és a hihetetlennek tűnő igaz történetekről.

- Tizenkét évvel ezelőtt, amikor a Fújhatjuk!-ot csináltad, gondoltad volna, hogy egy nap holokausztdrámát rendezel majd?

- Egyáltalán nem, de minden új projektemnél igyekszem eltávolodni attól, amit korábban csináltam. Az ezt megelőző munkám a Nő előttem, nő utánam című romantikus komédia volt. Író-rendezőként minden projekt három-négy évet vesz el az életemből, úgyhogy amikor azt befejeztem, úgy döntöttem, a következő néhány évemet valami fajsúlyosabbal, fontosabbal szeretném tölteni. Próbáltam ötleteket gyűjteni, de semmi jó nem jutott eszembe, viszont John Boyne könyve lenyűgözött. Megragadott a történet és az is, hogy teljesen újszerű megközelítésben tálalta a holokausztot, nem egyszerűen egy gyerek, hanem egy német gyerek szemszögéből. Amikor olvastam, még nem kelt el a megfilmesítési joga - gondolom, mert a filmstúdiók többsége a téma miatt nem érdeklődött iránta -, úgyhogy saját pénzemen megvettem a jogokat. Néhány hónapba beletelt a forgatókönyv megírása, aztán elkezdtem stúdióknál házalni vele.

- Mennyit tudott a két gyerekszínész a holokausztról a forgatást megelőzően? Beszélgettél velük erről?

- Nem éreztem úgy, hogy nekem mint rendezőnek dolgom volna, hogy felvilágosítsam őket a holokausztról. Nyilván igencsak hiányos ismeretekkel rendelkeztek róla az életkorukból következően, de a film szempontjából hasznos is volt az ártatlanságuk megóvása, mert ártatlan kisgyerekeket kellett játszaniuk. Azt hiszem, az alatt a tíz hét alatt, amíg Magyarországon forgattunk, megtudtak többet a dologról, de igazából csak most, másfél évvel a forgatás után érdeklődnek a részletek iránt, amikor már megnézték a kész filmet és felülemelkedtek azon, hogy saját magukat látják a vásznon. A film utolsó jelenetét egyébként a forgatás utolsó napjára hagytuk, mert tudtuk, hogy az nagyon kemény lesz mindenkinek, de persze elsősorban a gyerekeknek. Akkor fel is merültek bennük kérdések, de nem hozzám, hanem a szüleikhez fordultak velük.

- Mi volt a legnehezebb a gyerekekkel közös munkában?

- Igazából főleg a szabályok, amiket be kellett tartani. Gyerekkel csak napi három-négy órát lehet forgatni, ami eleve megnehezíti a helyzetet, két gyerekszereplő esetében pedig fokozottan. A kerítésnél játszódó jelenetek egy részét emiatt úgy vettük fel, hogy valójában csak az egyik gyerek volt ott, aki a stáb valamelyik tagjával játszotta el a jelenetet. A színészi tehetségüket bizonyítja, hogy milyen jól működnek érzelmileg ezek a pillanatok a filmben. Persze adódott más nehézség is a gyerekekkel, sokszor mondatonként kellett haladni, hogy tényleg úgy hangozzon el a szövegük, ahogy kell. Mivel a teljes figyelmüket lefoglalta, hogy jól mondják a szövegüket, nem érte volna meg sok háttérinformációt rájuk zúdítani.

Mark Herman

- Nem aggódtál egy kicsit amiatt, hogy a nézői beleélést megnehezítheti, hogy nem túl reális a film alaphelyzete, azaz, hogy egy koncentrációs táborba zárt kisfiú összebarátkozhat valakivel kintről anélkül, hogy rajtakapnák?

- Azt hiszem, erre a filmre inkább szívvel kell beülni és nem ésszel. Ami a környezetet, az egyenruhákat és hasonlókat illeti, nagy hangsúlyt fektettem a korhűségre, de maga a történet egy mese. Ha az ember racionálisan elemzi, akkor nyilván nagyon valószínűtlen, ugyanakkor nagyon sok kutatást végeztünk a filmhez, és a valóságban ennél meredekebb történetek is megestek. Van egy hihetetlen sztori egy Herman Rosenblat nevű férfiról, aki 12 vagy 13 éves korában fogoly volt az egyik munkatáborban. Az anyja meghalt, de egy nap megjelent álmában, és azt mondta neki, hogy másnap találkozni fog egy angyallal. Másnap a kerítésnél találkozott egy kislánnyal, aki attól kezdve mindennap eljött és megmentette az életét azzal, hogy élelmet vitt neki. Évekkel később New York-ban találkoztak egy vakrandin, és a férfi még aznap este megkérte a kezét, és összeházasodtak. Ez igaz történet, de még kevésbé hangzik valószerűnek, mint a miénk.

- A német figurákat játszó angolajkú színészek rendes angolt beszélnek a filmben. Megfordult a fejedben, hogy beszéljenek német akcentussal, ahogy sok más hasonló filmben teszik?

- Körülbelül egy percig gondolkodtam ezen. Ilyen esetben három opció van. Lehet németül, teljesen autentikusan forgatni. De mi azt akartuk, hogy a lehető legszélesebb réteghez eljusson a filmünk, és sajnos az emberek Amerikában és Angliában nem szívesen ülnek be idegen nyelvű filmre. Másrészről én sem tudtam volna német nyelvű filmet rendezni, lehet, hogy azt sem tudnám, hogy jól játszik-e a színész, ha németül beszél. Szóval ezt elvetettük. A másik lehetőség, hogy angolul beszéljenek autentikus német akcentussal, de ennek valójában nincs értelme: az emberek a 40-es évek Németországában nem angolul beszéltek német akcentussal. Gyűlölöm, amikor filmekben ezt a megoldást választják. Ráadásul a két gyerekszínésznek így is elég nehéz feladata volt, nem hiányzott volna nekik, hogy még akcentussal is kelljen beszélniük. Rémes is lett volna. Ami izgalmas: az angliai és amerikai vetítésekből az derült ki, hogy mivel angolul van a film, a nézők inkább felteszik maguknak a kérdést, hogy vajon az ő hazájuk is képes lett volna-e hasonló dolgokra.

- Felmerült, hogy Németországban forgassatok, vagy kezdettől tudtad, hogy Magyarországra jöttök?

- Ez végeredményben anyagi döntés volt, ugyanakkor az is szerepet játszott benne, hogy statisztáknak kelet-európai arcokat akartam. Abban, hogy a végeredmény olyan lett, amilyen, nagy szerepet játszanak a háttérarcok. A magyar stábokról is sok jót hallottunk, és tényleg: nagyon lelkes volt a csapat. Nem sűrűn fordul elő, hogy a kellékes a forgatókönyvet olvasgatja szabadidejében...

- Feltűnő a film "fakósága". Miért döntöttetek a telítetlen színek használata mellett?

- A film első, Berlinben játszódó része nagyon is világos és színes, aztán fokozatosan kifakulnak a színek, amit az utómunka során értünk el. Ez nagyon kis lépésekben, szinte észrevehetetlenül történik onnantól kezdve, hogy az anya észreveszi a kéményből felszálló füstöt. Ez a változás tükröződik az anya sminkjén és ruháin is, amelyek egyre kevésbé tarkák.

Mark Herman

- Nem fontolgattad a megrázó végkifejlet tompítását?

- Amikor először leültem John Boyne-nal beszélni a filmről, azt hiszem, ő egy kicsit aggódott emiatt, hiszen valóban sokszor előfordul, hogy totál elszúrnak egy könyvet, amikor megfilmesítik. De számomra pont a végkifejlet volt a fő ok, ami miatt meg akartam csinálni a filmet, és nem lett volna értelme három évet rászánnom, ha azt megváltoztatom. Nem volt vitás, hogy tartalmilag mi lesz a vége, a hangvételével kapcsolatban viszont sok vitát folytattunk a Miramaxszal, akik a filmet gyártották. Végül arra jutottunk, hogy legjobb, ha közönségen teszteljük, és majd kiderül, hogy mit bírnak. Amerikában tartottunk tesztvetítéseket, ahol a közönség teljesen hozzá van szokva a hollywoodi happy endekhez, és a reakciók abszolút pozitívak voltak, azt hiszem, hálásak voltak nekünk azért, hogy nem futamodtunk meg. Úgy érzem, ha megváltoztattuk volna a végét, meggyaláztuk volna azoknak az embereknek az emlékét, akik odavesztek.

- Minden filmed forgatókönyvét magad írtad. Az írás vagy a rendezés az élvezetesebb munka számodra?

- Mindig az, amelyiket épp nem csinálom! Hatalmas a szakadék a kettő között. Az írás magányos tevékenység, ami eltart vagy hat hónapig, aztán hirtelen a forgatáson találod magad, ahol több száz ember szegezi neked a kérdéseit. Jó lenne valami félúton a kettő között. De amikor jól megy az írás, akkor nagyon élvezem. Például a Fújhatjuk!-ot kb. egy hét alatt írtam, olyan lendületben voltam. Amikor viszont nem megy az írás, az a legszörnyűbb érzés a világon.

- Volt olyan, hogy egyszer csak elapadtak a mondatok?

- Ó, hogyne. Főleg olyan filmeknél, amelyek aztán nem valósultak meg.

- Hogy lehet kilábalni ebből az állapotból?

- Valamivel kizökkentem magam, mondjuk elmegyek ceruzát venni, vagy átrendezem az irodámat. De a legszerencsésebb, ha ilyenkor elkezd dolgozni az ember valami máson is, és egyszerre két dolgot ír. Lehet, hogy ez furcsán hangzik, de ez a legjobb kiút.

- Említetted a rossz adaptációkat. Tudsz példát mondani?

- A Corelli kapitány mandolinja szerintem fantasztikus könyv, de borzasztó filmet csináltak belőle. Részben az a gond, hogyha egy könyv sikeres, mint például A csíkos pizsamás fiú, amiből három vagy négymilliót adtak el világszerte, akkor három vagy négymillió film létezik már belőle az emberek fejében. Úgyhogy elég nagy kihívást jelent, hogy jobb filmet kell csinálni, mint ami az emberek fejében van. Emiatt titokban egy kicsit reméltem is, hogy a regény nem lesz sikeres, amikor elkezdtem dolgozni a forgatókönyvön még a regény megjelenése előtt. Végeredményben persze jó dolog, hogy sikeres lett, hiszen így több embert érdekel a film is. Eddig jó visszajelzéseket kaptam olyanoktól, akik olvasták a könyvet is, talán azért, meg elég hűek maradtunk hozzá.

Mark Herman

- Hogyan működik a gyakorlatban egy adaptáció megírása?

- Esete válogatja. Itt ténylegesen átmásoltam az összes dialógust a könyvből a számítógépre. Akkor rá kellett eszmélnem, hogy a könyv 70-80%-a abból áll, hogy a két gyerek beszélget a kerítésnél. Tudtam, hogy ez nem fog működni, mert a nézőket egy idő után idegesíteni fogja, úgyhogy nagyon erőteljesen meghúztam. Akkor maradt úgy tízoldalnyi anyagom, és a maradékot ki kellett töltenem valamivel, ezért elkezdtem kidolgozni a családot. A könyvben minden történés Bruno szemszögéből van ábrázolva, csak azt látod és hallod, amit ő. A filmben egy kicsit fellazítottam a perspektívát. Az anya ráébredése az igazságra szinte egyáltalán nem szerepel a könyvben, nem derül ki, hogy mennyit tud, de én fontosnak tartottam, hogy legyen egy figura, aki tulajdonképpen a közönség lelkiismeretét testesíti meg. Az volt az elképzelésem, hogy a család tagjai, beleértve a nagyszülőket is, együtt kiadják a német társadalomban megjelenő különböző attitűdöket.

- Mennyi háttérkutatást végeztél a filmhez?

- Elég sokat, de igazából közben éreztem, hogy túl sokat is. Ugyanis az idő nagy részében egy családi drámát kellett rendeznem, a holokauszt közvetlenül csak az utolsó néhány percben játszik szerepet a filmben. Csak most jutottam el Auschwitzba, mielőtt ideutaztam, de ez jobb is volt így, mert lehet, hogy túlságosan rám telepedett volna, miközben én egy kis családról szóló filmet akartam csinálni.

- Láttál valami jó filmet mostanában?

- Mostanában nem. Nem járok eleget moziba, főleg mivel a film népszerűsítésével vagyok elfoglalva. Az utolsó néhány, ami igazán tetszett az Ütközések, a Bábel és a Man on Wire volt.