- Neked sosem volt furcsa, hogy Herendi Gábor épp téged választott arra, hogy önmagát eljátszassa a Valami Ameriká-ban?
- Eredetileg nem én voltam erre kinézve, hanem egy tehetséges kollégám, akit Herendi látott egy előadásban. De a fiúnak lett egy kattanása, amitől megijedt, és elkezdett körülnézni. Több embernek is szólt a környezetében, hogy ajánljanak már valakit - többek között Pados Gyulának, akivel épp akkor forgattam Antal Nimród Biztosítás című rövidfilmjét. Padosnál benne voltam abban a három névben, akit ajánlott. Plusz benne voltam Paczolay Bélánál is, és a casting directornál is, úgyhogy egyszerre három helyről ajánlottak neki. Megkaptam a forgatókönyvet, sírva röhögtem rajta, aztán megjelentem az első válogatáson. Egy olyan jelenetet kért tőlem, amiben sírni kellett, bennem pedig szinte süvített az akarat ezért a lehetőségért. Ez lehetett neki szimpatikus. De úgy tudom, egyáltalán nem gondolta, hogy mi olyan nagyon hasonlítanánk. Később viszont kiderült, hogy belülről mégis komoly a hasonlóság közöttünk. Mindketten nagyon meglepődtünk rajta. És azt kell mondanom, végül ez lett az előnye és a veszte is a figurámnak.
- Milyen értelemben?
- Mert ha mindkét fél úgy érzi, hogy nagy a hasonlóság, akkor annyira vigyáznak erre a párhuzamra, mint egy kis gyöngyszemre, és nem tesznek olyat, ami inkább csak az egyik lenne, és szerintem talán jobban is állna neki. Az első részben szenvedtem is emiatt, mert én egy szélsőséges lény vagyok, és ezeket az amplitúdókat élvezem és használom. Herendi viszont nem hagyta, hogy kiéljem, hiába ellenkeztem. De amikor szóba került a második rész, eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni magam, ha valamit nem érzek magaménak, vagy nem áll jól, akkor nem fogom megcsinálni, úgyse írhat ki a történetből. Ehhez képest a kettőnk közti rokonszenv csak tovább mélyült, én pedig elkezdtem alázatosan végrehajtani, amit kért tőlem. Sokkal jobban is esett a munka, mert kevesebb energiával jó dolgok születtek. Éreztem, hogy sok felesleges dolog le lett nyesegetve rólam.
Nézz még több képet Pindroch Csabáról! | Fotó: Pályi Zsófia |
- Szerintem a második részben a forgatókönyv is jobban kedvezett neked: most sokkal több poént kaptál, míg az elsőben inkább az érzelmi oldal dominált a szerepedben.
- Érdekes, a forgatókönyv olvasásakor nekem másképp tűnt. Úgy éreztem, az elsőben több poén jutott nekem. Szerintem csak arról van szó, hogy ha az ember jobban játszik, több poénja lesz, mert elengedi magát. A második részben van egy szép íve a karakteremnek. Az elején - amíg a Bűnös város-ról van szó - én vagyok a szalmaszál, akit jobbra-balra fújhat a szél, aztán mint rendező én fújom a szelet, végül pedig fürdöm a sikerben. Sokkal nagyobb utat járok be, mint az első részben.
- És te milyen utat jártál be az első rész óta? Szinte mindannyian ezzel a filmmel váltatok népszerűvé, és ez nyilván mindenkit másképp érintett.
- Nem mindenkit, Eszter már ismert volt korábban is. Emlékszem, öltöztünk a buszban, jöttek az újságírók hozzá, én meg mintha ott sem lettem volna. Aztán persze változik a világ keményen. Amikor legközelebb Csányi Sanyival a Kontroll-t forgattuk, megjelentünk egy rendezvényen, hozzám jöttek a fotósok ezerrel, Sanyi meg ott álldogált. Mondtam is neki, Sanyikám, ez egy fél év, és nem így lesz. És mi történt? Ha ma együtt megyünk közönségtalálkozóra, jönnek hozzá a lányok autogramot kérni, én meg úgy állok mellette, mint egy szatyros fiú, aki kiflivel álmodik. Ha ellépek mellőle, az is kínos, ha ott álldigálok, az is.
- A kérdés inkább arra vonatkozott, hogy te mit tudtál kezdeni ezzel a népszerűséggel?
- Az ismertség első fázisa, hogy rád köszönnek, mert valahonnan ismerős vagy. A második, hogy befütyülik a dallamot, vagy mondanak egy poént, aztán ezt keverik azzal, hogy "Hé, ez nem az a színész csávó?". És amikor már a nevedet is tudják, akkor már peckesen jársz, és azt figyeled, ki az, aki nem ismer meg. Ez tartott kb. egy évig, de hála a jó istennek az életemben nagyon korán jött egy pofon, ami észhez térített.
Nézz még több képet Pindroch Csabáról! | Fotó: Pályi Zsófia |
- Mi történt?
- Tudod, ha az ember ismert lesz, hirtelen járni kezdenek dolgok, szponzor cuccok, meg ilyenek. Ez persze nekem nagyon tetszett, főleg, hogy kaptam egy nagy luxusautót is. Amit pikkpakk egy hét után el is loptak, kulccsal. Egy hétig én voltam a király, aztán egyszer csak ott álltam egy hatalmas tartozással, mert ugye így a biztosító sem fizet. Volt egy kis lakásom, amit anyámék összespóroltak, azt oda kellett volna adni ezért a pillangóért. Szerencsére nem így lett, egy részét vissza tudtam fizetni, a többit meg ledolgoztam, még a pert is megnyertem, szóval valahogy jól jöttem ki belőle, de a legjobban azzal jártam, hogy megtanultam: csak az a tiéd, amiért megdolgoztál. Ha keveset fizetnek, akkor azon a szinten kell élni. Viszont hagytam magam eladni a bulvárnak. Három-négy évig én marha, adtam az interjúkat gondolván: "de jó, fizetek a riporter csajnak egy teát, ő majd biztos kedves lesz velem, anyu boldog lesz, mutogathatja az ismerősöknek, és én, akinek a filozófiáit az iskolában kinevették, itt magyarázok a diplomás hölgynek." Aztán jött egy pont, amikor láttam, hogy ha az ember odanyújtja a kisujját, akkor már nem lesz pofája nem engedni az egész karját is. És láttam, hogy ők nem tesznek különbséget születés és halál között. Úgyhogy egyszer csak egy éles vonallal elvágtam magam ettől a világtól. Aminek az a következménye, hogy nincs ragyogó autó, de van valami belső tartása az embernek.
- Az elmúlt években a legkülönfélébb műfajú és színvonalú filmekben játszottál a Fej vagy írás-tól kezdve a Rokonok-ig.
- Szakmailag az egyik legnagyobb élményem volt a Rokonok. Előtte öt napig szó szerint szuggeráltam a telefonom, hogy hívjon Szabó István, és tudtam, hogy ha nem hív, akkor én hívom fel, és bejelentkezem asszisztensnek. Nagyon akartam találkozni egy ilyen mesterrel. Erre épp forgattam egy tévéjátékot egy cigánytelepen, elképesztő környezetben, amikor megcsörrent a telefonom. Miután lezajlott a beszélgetés, egy olyan jelenetet vettünk fel - Jézus Csernelyben volt a címe a filmnek -, amiben felkötöttek engem egy darura, és a levegőben jártam.
Nézz még több képet Pindroch Csabáról! | Fotó: Pályi Zsófia |
- De egyébként csinálsz olyat, hogy ha valakivel dolgozni szeretnél, egyszerűen felhívod?
- Ma már nem. Régebben csináltam egyszer, de akkor úgy éreztem, hogy jogos a követelésem. Ez különben a Magyar vándor volt, amiben én akartam lenni az egyik vezér. És valójában nem szólt másról, mint hogy ki tudjam fizetni annak a bizonyos autónak az árát. Szinte követeltem Herenditől a szerepet, és ő teljesen jogosan azt válaszolta, hogy én annyira egyértelműnek veszem, hogy az enyém, hogy ezzel elveszem tőle a döntés lehetőségét, és ez nem jön be. Ha egy nőt akarsz, és nagyon-nagyon akarod, akkor meg tudod szerezni magadnak. De én ezt a szerepet nem is annyira akartam, mint inkább evidensnek vettem, hogy nekem jár. Egyszer viszont kaptam úgy egy filmszerepet, hogy találtam egy kutyát a ligetben - nagy kutyások vagyunk -, és elkezdtem nyomozni utána. Aztán egy interjúban megemlítettem, hogy találtuk ezt a kutyát, és keressük a gazdiját, és másnap megjelent egy hölgy valakivel. Én abban a helyzetben arra koncentráltam, hogy a kutya hogy viselkedik, megtalálja-e a hangot a hölggyel, és mellesleg elbeszélgettem a barátjával. Két nap múlva telefonáltak, hogy ő egy filmrendező, és szeretne felkérni egy szerepre. De ha én ezt akkor tudom, biztos elindult volna bennem valamilyen műsor, így viszont tök őszinte voltam, és neki éppen ez tetszett.
- Ennyi filmes tapasztalattal a hátad mögött tudod már pontosan, mennyiben kell máshogy játszani filmen, mint színházban? Mert én rengeteg színészen látom, hogy nem tudják, és ugyanazzal próbálkoznak, amivel a színházban.
- Nem tudom, én csak hallgatom, hogy miket tud az Eperjes. Én még mindig nem érzem ezt a valamit. Azt tudom, hogy a motyogás jól tud állni, hogy az ember annál jobb, minél halkabb. Én kérdeztem a Herendit is a Valami Ameriká-ban, hogy halljátok ti, amit én mondok? Mert még én sem hallom. És azt mondta, hogy nagyon jók ezek a mikrofonok. Ugyanúgy nem tudok semmit, mint az elején. És ez tulajdonképpen jó. A nagy öregek mondják mindig a szakmában, hogy mindig mindent elölről kell kezdeni. Ezen kívül van nekem kb. öt olyan manírom, amit bármikor elő tudok kapni. Például a Fej vagy írás-ban csak úgy dobáltam ezeket - ott nem volt nehéz, mert nem voltak profik körülöttem. De más rendezők ezeket vagy nem hagyják, vagy ha erre hívnak, én nem csinálom. Tudom, hogy az ember nagyon őszinte tud lenni filmen, ezért én mindig azt a hangot keresem.
- A kritikát nagyon komolyan veszed?
- A kritika sajnos pont belőlem él, az én hiúságomból. Először csak elolvasom, aztán elolvasom húszszor, hogy még jobban fájjon, vagy azért, hogy még magasabbra repüljek.
Nézz még több képet Pindroch Csabáról! | Fotó: Pályi Zsófia |
- Szóval ugyanazt csinálod, amit Várnai a Valami Amerika 2-ben?
- Pontosan. Ahol én azt gondolom, hogy a Bűnös város egy remek film, Cannes-ban elhozhatná az egyik fődíjat. Mondtam is Herendinek, hogy ezt vállaljuk be, de valószínűleg túl erős utalás lett volna, úgyhogy nem tette. De igen, én is komolyan veszem a kritikát, megtanulom szó szerint, mert egy ember ítél meg. Van a Valami Amerika 2-ben egy jelenet, amiben Mónika (Faragó András) jól felpofoz. Az eredetileg nem így lett volna, csak elővett volna egy viperát, amivel megfenyeget. A pofont egyrészt azért javasoltam, mert azután azért van egy pillanat, amikor csönd van, és az ember attól másképp játszik; másrészt meg azért, mert aki nem szeret, az boldog lehet, hogy megcsapták végre ezt a tehetségtelen uborkafejűt. Aki meg szeret, az azt mondja: "jaj, de édes, szegénykét megcsapták." Szóval mindenki jól jár, és én is jól járok, kicsit talán jobban szeretnek.
- Ennyire fontos, hogy mindenki szeressen?
- Persze, ez az én harcom, az én drámám, erre megy el az energiám teljesen feleslegesen. Ha valaki szid, mindent megteszek, hogy meggyőzzem, úgy próbálom becserkészni, mint egy nagy vadat, és ha sikerül, nem érdekel tovább. Egyszer beültem egy internet kávézóba, és rákerestem egy színházi fórumra, ahol színészekről irogattak. Nekem is jött egy csomó üzenet, amik között az egyetlen pozitív így hangzott: "Hagyjátok már, én ismerem, tök jó fej srác. Ő is nyilván az a fajta színész, aki az életben jó, csak színpadon gyenge." Utána csak ültem, halálos komolyan elgondolkoztam, hogy érdemes-e ezt csinálni, aztán visszanéztem a többit is, elemezgettem egy kicsit, és találtam egy nevet, aki után nyomozok. (röhögve) Így zajlanak az én kis hiúsági meccseim. Mindezt csak azért, hogy az a doboz, amit átnyújtok a közönségnek, tele legyen szeretettel, és minél nagyobb doboz legyen. Nem szabadna erről beszélni, nyomni kéne inkább valami macsós szöveget.