Berlinale: Vidám autista lufi és gyilkosság az expresszen

A Berlinale idei programjával kapcsolatos értetlenségünk egyre fokozódik: tegnap a tűrhető tévéfilmnek induló, zavaros thriller-melodrámába torkolló finn Fekete jeg-et nyomták le a torkunkon, ma pedig a Fireflies in the Garden (Szentjánosbogarak a kertben - már a címe sem sok jót sejtet) című, néhány eltalált pillanattól eltekintve szintén abszolút tévéfilmszerű családi drámát tálalták fel nekünk a hivatalos program keretében. Az egyetlen érthető indok a film beválogatására az lett volna, ha az egyik mellékszerepet játszó Julia Roberts megjelenik a bemutatón, de a színésznő nem jött el, a bámészkodóknak ma este Willem Dafoe-val kellett beérniük a vörös szőnyegen. A családi parákat csűrő-csavaró szappanoperaszerű sztorira fölösleges szót vesztegetni, a film egyetlen pozitívuma a mindig remek Dafoe mellett igazából az, hogy kiderül belőle, hogy Ryan Reynolds (Penge 3, Csak barátok) nem is olyan rossz színész.Willem Dafoe és Julia Roberts a Fireflies in the Garden című filmbenA fesztivál fő szekcióján kívül keresgélve viszont találkoztunk már olyan értékes darabokkal, amik nyugodtan helyet kaphattak volna akár a versenyprogramban is. Ilyen volt az ausztrál elsőfilmes Elissa Down The Black Balloon (A fekete léggömb) című, abszolút profi filmje, amely csak annyiban árulkodik arról, hogy a rendezőnő első munkája, hogy önéletrajzi ihletésű sztorit mesél el. Tipikus felnövéstörténet kis csavarral: a főhős egy tizenhat éves srác, akinek a szokásos kamaszproblémái megoldása mellett azt is meg kell tanulnia, hogy felnőtt emberként hogyan viszonyuljon autista bátyjához. Down pontosan tudta, hogy egy jó filmhez nem lesz elég az apja béna vicceit és az autista bátyjával megesett zavarbaejtő pillanatokat legépelni és odaadni a színészeinek. Profi forgatókönyvet írt, aztán hónapokig próbált a két fiúval (Rhys Wakefield az egészséges és Luke Ford az autista fivér szerepében), aminek az is része volt, hogy gyanútlan emberek között, nyilvánosan gyakoroltak. A két főszereplő önmagában is elvinné a filmet, az már csak hab a tortán, hogy sikerült megnyerni az anya szerepére Toni Collette-et, akitől ugyan a Család kicsi kincsé-ben már láttuk egyszer ezt a szeleburdi családot összetartó, szeretetteljes figurát, de másodszorra is jó. Nem lepődtem meg, hogy az eddig látott filmek közül messze ez kapta a legnagyobb ovációt a vetítés végén, nem hiszem, hogy sokan voltak a közönségben, akik ne szerették volna meg ezt a családot, és akik közben ne élték volna át újra azt a kínzó kamaszkori létállapotot, amikor az ember végtelenül cikinek érzi nem csak a családját, hanem saját magát is. A The Black Balloon a szó legjobb értelmében vett közönségfilm - tartok tőle, hogy hozzánk mégsem fog eljutni.Emily Mortimer és Woody Harrelson a Transsiberian című filmbenTöbb esélye van, hogy előbb-utóbb megkapjuk majd A gépész rendezőjének, Brad Andersonnak az új, Transsiberan című filmjét, amely szintén nem került be a főprogramba, a Panorama nevű szekcióban vetítik. A javarészt a transzszibériai expresszen játszódó thriller sok szempontból hasonlít a rendező előző munkájára: Anderson ismét remekel, ami a hangulatteremtést, a feszültségfokozást és a színészi alakításokat illeti, de a valószerűtlen alapsztori miatt a film nem olyan fajsúlyos, mint lehetne. Megint egy gyilkosság áll a középpontban, de a film igazán az ezt megelőző részben erős, amíg csak a vonaton utazó két pár (Woody Harrelson és Emily Mortimer, illetve Eduardo Noriega és Kate Mara) ismerkedését, interakcióit látjuk. A rendező szépen kihasználja a vonatban mint helyszínben rejlő összes lehetőséget, hol börtönjell