- A fő kérdés, ami felmerült bennem a filmet nézve, hogy te tényleg ennyire borzasztónak látod az embereket? Vagy csak a mi generációnkat?
- Vígjátéknak indult, és a forgatás is iszonyatosan kedélyes volt. De elkezdtünk dolgozni, improvizálni, számunkra fontos dolgokról beszélgetni, és talán részben a pszichodrámaszerű munkamódszer miatt elsősorban a panaszok, a problémák jöttek elő. Ez ismert magyar sajátosság is, hogy a jó dolgokat mintha természetesnek, alapnak vennénk. Gazdag Gyula látta a filmet a vágóasztalon, és azt mondta, hogy nézi ezeket az embereket és nem érti, hogy miért mindig a legrosszabb megoldást választják, miért mindig a lehető legkeményebben reagálnak. Ez egyáltalán nem volt cél, nem volt elmondva. Teljesen rábíztuk a szereplőkre, hogy egy általunk kialakított helyzetben hogyan reagálnak, és pont az érdekelt, hogy mi az első reakciójuk.
- És mindenki a lehető legszemetebb módon viselkedett.
- Mert közel engedték a kamerát magukhoz, és olyan dolgokat is megmutattak, amiket az emberek egy maszkkal el szoktak takarni. Szerintem egyébként a film első felében vannak mulatságos jelenetek, de ahogy halad előre, egyre inkább az a kérdés körvonalazódik, hogy a nők miért sírnak, a férfiak meg miért pusztulnak. De mondom, prekoncepció nélkül álltunk hozzá, azt gondolom, ez a film inkább őszinte, mintsem célra tartó. Úgy látszik, ez a húsz ember - a színészek és a stáb együtt - így rakja össze a világot.
Nem szoktam általánosítva generációs problémákról beszélni, de mégis úgy tűnik, hogy erre a 30 és 40 év közti generációra jellemző, hogy zavar van a fejekben és nem tudják, hova lépjenek, milyen stratégiát használjanak. És ebben minden benne van, ami erre az országra politikailag, gazdaságilag és társadalmilag jellemző, egészen odáig, hogy kibaszunk-e egymással vagy tényleg otthon hagyjuk az autónkat szmogriadó idején, akkor is, ha nem büntet meg a rendőr.
- Ezek szerint tényleg elég lehangolónak látod a helyzetet.
- Igen, miközben elég gyakran érzem magamat jól is. De megint csak az van, hogyha az ember filmet csinál, akkor valahogy inkább azokat a dolgokat mutatja meg, amik szerinte nem működnek. Tehát én is ugyanúgy viselkedem, mint ebben az országban mindenki, hogy panaszkodom, ahelyett, hogy fölmutatnám a jó dolgokat. Mert akkor meg úgy érezném, hogy nem vagyok őszinte.
- Amikor már vágtad a filmet, és körvonalazódott, hogy milyen lesz, gondoltál arra, hogy hogyan fogadja majd a közönség?
- Azt gondolom, az anyagból a legprofibb és leginkább közönségbarát formát vágtuk meg, nagyon sok szerteágazó történetet lecsíptünk. A filmben még rettentő sok olyan viszonyrendszer van, ami titokban marad.
- Nem egészen erre gondoltam, hanem arra, hogy nem tudom elképzelni, hogy bárki ajánlaná a barátjának ezt a filmet, mert annyira nyomasztó.
- Magam ellen fogok beszélni: márciusban háromlemezes DVD-n adjuk ki, a másik lemezen lesz az ovi, ami hasonló témáról szól még durvábban, sőt, ott a tét sokkal nagyobb, mert az nem fikció, hanem ellesett pillanatokból áll, a harmadikon pedig a szereplőválogatás lesz, ahol hetven ember mesél a vágyairól, álmairól és arról, hogy mik történtek velük az életben, az még annál is keményebb.
- A te fejedben mi a kapocs az ovisok és a felnőttekről szóló film közt?
- Szerintem szociálisan, emberi kapcsolatok szintjén ugyanaz történik az oviban, mint ami később a felnőttkorban. Erre akkor döbbentem rá, amikor elmentem a négyéves ovisokhoz, és láttam, hogy ilyen szempontból már mindent tudnak az életről. Hogy hogyan kell egy közösséget fölépíteni, bizonyos embereket kiközösíteni, bizonyos embereket bevenni és ezekkel manipulálni. Szociális és társadalmi szinten semmi más nem történik később sem.
- A többiek filmjei közül mik érdekelnek legjobban a Szemlén?
- Elsősorban az Adás és az 1, ami nagyon érdekel, és van jegyem a Vadlány-ra, a Papírrepülők-re és a Koccanás-ra is.