A szex legalább működik

A felolvasó című film egy tinédzser fiú és egy harmincas éveiben járó nő szenvedélyes viszonyán keresztül boncolgatja a háború utáni német bűntudat témáját. A történet akár izgalmas is lehetne, de a film túlságosan távolságtartó, valódi hatást csak a szexjeleneteivel vált ki a nézőből. Kritika.

A felolvasó-ban néhány évvel a második világháború után egy tizenöt éves német fiú, Michael (David Kross) megismerkedik egy kurta szavú, harmincas éveiben járó kalauznővel, Hannával (Kate Winslet), akivel szenvedélyes szerelmi viszonyba bonyolódik. Nem nagyon derül ki semmi a nőről, csak annyi, hogy szereti, ha a fiú szex előtt felolvas neki. Bármit: Homéroszt, Mark Twaint, Csehovot. Pár hónap múlva a titkos kapcsolatnak vége szakad: a nő egyik napról a másikra összecsomagol, és eltűnik. Michael aztán hét-nyolc évvel később, joghallgatóként részt vesz egy peren, ahol náci háborús bűnösöket ítélnek el, és Hannát pillantja meg a vádlottak padján.

Az órák után Stephen Daldry Bernhard Schlink 1995-ös regényét filmesítette meg, amely hatalmas siker volt Németországban. Egyszerre szerelmi, erotikus történet és erkölcsi akadályverseny; a háború utáni német bűntudat legújabb újkori boncolgatása. A múlt, az első szerelem megváltoztatta Michaelt, és ma is kihat a jelenére. A szerelmi találkák emlékei közé idővel bekúszik a háborús bűn hajmeresztő, bénító emléke, és Michaelnak mind a kettővel kezdenie kell valamit.

Ennyi a történet. Izgalmas lehetne, de az ígéretes alaphelyzetből nem lesz megrázó, hatásos film: A felolvasó kötelességtudóan végigsétál a stációkon, messziről érinti a sztorit, de minket nem érint meg. Távoli, távolságtartó, távolságból élő emberek haladnak valamerre a szemünk előtt. Szépen megkomponált képek, és egy tehetséges, fiatal színész, David Kross, aki bátran, okosan eljátssza a fiatal Michaelt, hogy aztán Ralph Fiennes letompított, rezignált Michaelje vegye át a helyét a film második felében. A két Michaelnek nincs sok köze egymáshoz: Krossban élet van, Fiennesban könnyzacskós, tétova spleen. Közöttük ott áll Winslet, akinek a két világot össze kéne fognia, de túljátssza a szörnyű bűnöket bújtató, felejteni akaró kalauznőt; kába tekintete sok, darabos mozgása mesterkélt. Winslet Oscart-kérek-a-maszkmester-helyett-is alakítása csak Kross mellett éled fel: az érett nő és a siheder szexjelenetei működnek, izgatóak és meghatóak egyszerre. Itt, Winslet térdhajlatában bújik meg az igazi film - a film, amit ebből a könyvből ki lehetett volna hozni.

Kate Winslet

Talán a legnagyobb baj, hogy fogalmunk sincs, ki ez a nő és ki ez a férfi. A szexben kitárulkozó Hanna és a felfedező Michael egymásra találása néhány pillanatra korlátozódik, és egészen a végéig nem sikerül megismernünk egyiküket sem. Leszámítva egy rövidke jelenetet, amelyben Fiennes felnőtt Michaelje Lena Olin holokauszttúlélőjével találkozik, a film második része egyre inkább átveszi a kötelező körök monoton, tisztességtudó hangulatát. Abban az öt percben viszont feléled a film. Nemcsak a jól megírt párbeszédnek és Olinnak köszönhetően, hanem azért is, mert itt kerülünk a legközelebb a történet legfontosabb kérdéséhez: hol kezdődik a bűn és hol ér véget az ember? Új életet kezdhet-e a koncentrációs tábor őre? Mit jelentenek a betűk, a könyvek, a törvény szava? Mi adhat feloldozást Michaelnek, aki egy hajdani, szenvedélyes nyár emlékét teszi az egyik serpenyőbe, míg a másikban maga a pokol táncol?

Ralph Fiennes

Vannak ezek a filmek, ahol a hosszú, fáradságos folyamatokat virgoncan összevágva, kínos zenei aláfestésbe fojtva próbálják letudni a vásznon. A felolvasó is ilyen. Michael órákat, napokat, heteket, éveket tölt azzal, hogy magnóra olvassa egész könyvtárát a börtönbüntetését töltő Hannának, rendben, ez szép tőle. De mindezt nem egy érzelgős, ezerszer látott klipben kellett volna összevágni, hanem esetleg a két karakter életében, lelkében kibomló változásokat kellett volna valahogy beleírni a történetbe. Azt kell megfilmesíteni, nem a jelzésértékű, vonósokra sem működő pátoszt.