Laurent Cantet: Sztorit építeni a káoszból

Az Arany Pálmás Az osztály rendezője elmesélte nekünk, hogyan építgetett egy év alatt filmet egy párizsi tanár memoárjából. Közben elárulta, hogy miért nem akar ezentúl színészekkel dolgozni, hogy mi a különbség ribanc és ribanc között, és hogy miért van mostanában közelebb egymáshoz a valóság és a film.

- Mesélnél a könyv adaptálásának folyamatáról?

- Souleymane történetét még azelőtt kezdtem el írni, hogy olvastam volna Francois [Bégaudeau] könyvét. Egy olyan sztorit terveztem, ami végig egy osztály falai közt játszódik, mintha egy mikrokozmoszt vizsgálnánk meg. Úgy gondoltam, az itt végbemenő dolgok aprólékos leírása végeredményben magát a társadalmat mutatja be. Amikor bemutatták az előző filmemet, az Asszonyok paradicsomá-t, meghívtak egy rádióműsorba, ahol Francois szintén vendég volt. Részleteket olvasott fel a könyvből, és rájöttem, hogy pont arról szól, amiről én is beszélni akartam. Azonnal megfogott a párbeszédek életszerűsége, Francois bennfentes szemszöge. Tíz évig tanár volt, pontosan tudta, hogy a gyerekek hogyan beszélnek egymás közt, milyen a kapcsolatuk a tanárokkal, hogy működik a rendszer. És rögtön megtetszett a tanár figurája is, ezért akartam, hogy Francois maga játssza el.

- Rögtön eldöntötted, hogy őt akarod vagy gondolkodtál azért hivatásos színészekben is?

- Szinte azonnal eldöntöttem, ő viszont hezitált egy ideig, hogy elvállalja-e. De aztán összeeresztettem a gyerekekkel, hogy improvizáljanak, és két óra múlva már mindketten biztosak voltunk benne, hogy jó színész.

Laurent Cantet | Nézz még több képet a rendezőről!

- Hogyan működött ez az improvizációs technika és hogyan fejlődött ki belőle a film?

- Először megírtuk a forgatókönyvet a könyv számomra érdekes részeinek a felhasználásával, melyeket ötvöztünk Souleymane történetével. Aztán kerestünk egy alkalmas iskolát, ahol bementünk az összes osztályba, ahova 13-15 évesek jártak, és elmondtuk nekik, hogy nagyjából miről van szó. Elhívtuk őket, hogy délutánonként együtt dolgozzunk a projekten, amiből egyébként akkor még nem tudtuk, hogy lesz-e film, mert még nem volt rá pénzünk. Legelőször ötvenen voltak, de az első pár hétben sokan lemorzsolódtak, és végül az a huszonöt gyerek maradt, akit a filmben látsz.

- A forgatókönyv jeleneteit próbáltátok el?

- Nem igazán, inkább olyan szituációkat találtam ki nekik, amelyek hasonlítottak a forgatókönyvben szereplőkre. Azt akartam ugyanis, hogy amikor a felvételre kerül a sor, még mindig spontánok legyenek a reakcióik. Néhány jelenetet elpróbáltunk, de később kiderült, hogy ez nem volt jó ötlet, mert ezek a filmben már nem sikerültek olyan jól, mint a próbán. Francois-val improvizáltak, mintha tényleg egy tanórán lennének, én pedig néha adtam egy-egy utasítást, hogy ki mit mondjon. Nekem csak annyi volt a fontos, hogy bizonyos konkrét mondatok elhangozzanak, az összes többi dolog történhetett teljesen spontán módon. Hetente egyszer találkoztunk egy teljes tanéven keresztül. Eközben én folyamatosan alakítgattam a forgatókönyvet, és beleépítettem a gyerekek által bedobott ötleteket, mondatokat. A gyerekeknek egyáltalán nem adtam oda a forgatókönyvet, Francois-n múlt, hogy az elképzelt irányba terelgesse őket, és mint tanár erre nagyon is alkalmas volt. Három kamerával vettük fel a filmet, egy követte Francois-t, kettő pedig a gyerekeket. Erre azért volt szükség, hogy ne kelljen folyton megállni, ugyanazt a másik szemszögből is felvenni, stb., hanem megőrizhessük a jelenet energiáját.

- Az utóbbi években jó pár hasonlóan realisztikus, dokumentarista film készült. Mit gondolsz, miért választják manapság olyan sokan ezt a fajta filmkészítési stílust?

- Talán az az oka ennek, hogy a társadalom egyre összetettebbé válik, és a társadalmi problémák, amelyekkel szembe kell néznünk, egyre bonyolultabbak. Egyre több embert foglalkoztatnak ezek a kérdések, és a filmkészítés jó eszköz ahhoz, hogy az ember megvizsgálja a közeget, amiben él. Ezért mostanság szorosabb a kapocs a film és a realitás között.

Laurent Cantet | Nézz még több képet a rendezőről!

- Az ilyen filmekre általában az is jellemző, hogy nincsenek bennük nagy drámai csúcspontok. Te szándékosan tartózkodtál ezektől, vagy egyszerűen így alakult?

- Amikor nekikezdtünk a csoporttal a munkának, az volt az elképzelésünk, hogy bármelyik figura kiemelkedhet a csapatból és fontossá válhat. Tetszett az ötlet, hogy sztorit lehet építeni a káoszból. De egy iskola mindennapi életét akartam bemutatni, nem pedig olyan speciális krízishelyzeteket, mint amikor mondjuk egy diák kést ránt a tanárjára. Az ilyesmi nagyon ritkán fordul elő, de persze az újságok erre buknak. Én viszont nem ezt akartam megmutatni, hanem azt, hogy tanárnak lenni minden nap nehéz, nem csak akkor, amikor előkerül az a kés. Az is érdekelt, hogy hogyan tükröződik a demokrácia ebben az osztályban. Hogy hogyan tanulnak meg a gyerekek a saját fejükkel gondolkodni, kommunikálni, kiállni a véleményük mellett.

- Tanultál Francois-tól olyasmit a tanításról vagy az iskolarendszerről, amiről fogalmad sem volt?

- Nehéz erre konkrétummal válaszolni, de azt hiszem, korábban szigorúbban ítéltem meg a tanárokat. Most már átlátom, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdeniük és elnézőbb vagyok velük szemben.

- A tanár a filmben leribancoz két diáklányt, ami komoly konfliktushoz vezet. Ha jól értem, részben a szó kétféle értelmezésében rejlik a dolog jelentősége, de a fordításban ez nem igazán jön át. Elmagyaráznád, hogy miről is van szó?

- A "pétasse" szó, ami elhangzik, mást jelent számomra és mást a gyerekeim számára. Számomra vagy Francois számára egy olyan lányt jelöl, aki nem valami okos, kicsit feltűnősködő, kicsit vulgáris. Előfordult, hogy én magam is ezt mondtam a lányomnak, amikor tette-vette magát. Viszont a fiatalok számára ugyanez kifejezetten prostituáltat jelent. Szóval egy generációs és részben talán osztálykülönbségből fakadó félreértésről van szó.

Laurent Cantet | Nézz még több képet a rendezőről!

- Miért szeretsz jobban amatőr színészekkel dolgozni, mint hivatásosokkal?

- Amikor profi színészekkel dolgozom, megbeszéljük a dolgokat, együtt építkezünk mint kollégák, az amatőröknél viszont azt érzem, hogy amit mondanak, annak igazi jelentősége van számukra. Szeretem az új dolgokat, amiket behoznak a filmbe, és szeretem a pontatlanságaikat. Nem mindig ugyanúgy játsszák el ugyanazt. Előfordul, hogy falsul hangzik, amit mondanak, de az összbenyomás mégis sokkal életszerűbb, mint amikor minden aprólékosan ki van dolgozva. Még nem tudom, mi lesz a következő filmem, de az biztos, hogy most rátaláltam egy olyan módszerre, amit legközelebb is használni akarok majd. Most már ragaszkodom ehhez a szabadsághoz.