Röhögjünk a hülye franciákon!

Az Isten hozott az Isten háta mögött című komédia nem olyan elképesztően vicces, hogy a humora indokolná húszmillió francia nézőjét, de szerethető figuráival kellemesen el lehet tölteni egy estét.

Miért is ne röhögnénk rajtuk? Hiszen ők maguk is ezt teszik. Sőt, erős a gyanúm, hogy egy francia sokkal-sokkal viccesebbnek találja az Isten hozott az Isten háta mögött című komédiát, mint egy magyar (vagy bármilyen más nemzetiségű), más magyarázatot ugyanis nem találok arra, hogy miért éppen ez a film lett minden idők legsikeresebb hazai alkotása Franciaországban. Nem mintha különösebb baj volna vele, sőt, teljesen ártalmatlan darab, de a francia filmipar minden évben tucatszám ontja magából a kellemes komédiákat, úgyhogy ez önmagában aligha magyaráz húszmillió nézőt. A megoldás talán abban rejlik, hogy a franciák nagyon szeretnek röhögni magukon, vagy legalábbis azokon, akik a Belgiummal határos, Nord-Pas-de-Calais nevű tartományban élnek.

A film ugyanis arról szól, hogy milyen előítéletek élnek a déliekben az idevalósiakkal szemben, és hogy valójában milyenek az idevalósiak. A kettő közti különbséggel egy tesze-tosza postás tapasztalatain keresztül ismerkedünk meg: Philippe (Kad Merad), hogy depressziós feleségét (Zoé Félix) felvidítsa, mindenáron el akarja érni, hogy a Riviérára helyezzék át, azonban ügyeskedésének az lesz a vége, hogy büntetésből északra küldik. Mivel neje nem hajlandó vele tartani, kénytelen egyedül útra kelni, és szembenézni a zord észak borzalmaival. Az első ember, akivel megismerkedik, Antoine (a film legszórakoztatóbb figuráját maga a rendező, Dany Boon játssza), a helyi posta érthetetlenül beszélő, első blikkre félkegyelműnek tűnő, ráadásul részeges beosztottja.

Kad Merad és Dany Boon az Isten hozott az Isten háta mögött című filmben

Ahogy Philippe ismerkedik a viszonyokkal, természetesen elszabadulnak a helyiek furcsaságaira írt poénok (büdös sajttal kínálják Philippe-et, az meg titokban kidobja, hahaha), amik, ha nem is fergetegesek, eleinte egész kedvesnek tűnnek, egy idő után viszont eléggé elfáradnak. Elképzelhető, hogy a francia nézőnek ötvenedszerre is iszonyatosan vicces, hogy az északiak "sz" helyett "s"-et mondanak, és ez mindenféle félreértésekhez vezet, de nehezen hiszem. Ha a szögedies beszédre hegyeznének ki egy egész magyar vígjátékot, aligha röhögném végig. Meglehet, hogy a fordításban elvesztek bizonyos nyelvi finomságok, de erős a gyanúm, hogy egyszerűen inkább arról van szó, a franciák nagyon szeretnek az északiakon élcelődni, és ezt a magyar néző nem annyira bírja átérezni.

Nekünk, nem franciáknak, az a szerencsénk, hogy a figurák elég aranyosak ahhoz, hogy fenntartsák a figyelmet a nagy nevetések elmaradása ellenére is. Boon persze magára osztotta a leghálásabb szerepet, hiába Merad a főszereplő, egy idő után mégis Antoine körül forog a sztori, mert Philippe kénytelen az ő családi, szerelmi és alkoholfogyasztási problémáit is saját vállára venni. Antoine szeretnivalóan csetlik-botlik, minden okunk megvan rá, hogy szorítsunk neki, és úgyis tudjuk, hogy a sztorija - persze Philippe-ével együtt - ebben a filmben csakis jó véget érhet. Végül ez a figurák iránt érzett szimpátiánk teszi majdhogynem emlékezetessé a filmet.