Az új Star Trek mindenkié

Kirk kapitány kis híján lekési a startot, Spockot érzelmileg kompromittálják, Winona Ryder öreg. A tizenegyedik egész estés Star Trek mozit azok is élvezni fogják, akiknek Dr. Spockról, nem a vulkáni okostojás, hanem a csecsemőgondozás alapművének szerzője, az Enterprise-ról pedig nem az űrhajó, hanem a nyolcvanas évek kisteljesítményű számítógépe ugrik be. Kritika.

J.J. Abrams (Alias, Lost - Eltűntek), a film rendezője, és alkotótársai szemlátomást nem illetődtek meg túlságosan, mikor egy több mint negyven éves, hatalmas és fanatikus rajongótáborral megtámogatott legenda, a Star Trek-univerzum legújabb opuszának elkészítésére adták a fejüket. Ahelyett, hogy egyik lábukról a másikra állva, a trekik amúgy is megvalósíthatatlan elvárásait, vagy a tengernyi tévés és filmes előzményt böngésznék, inkább új pályára állítják a mítoszt, megrajzolják annak előzményeit, közben hűek maradnak a teremtő atya, Gene Roddenberry világához, és még viccesek is. Hogy mindennek az eredménye nem egy kínos egyensúlyozás, ahol ugyan mindenki elégedett, de az igazi élmény mégis elmarad, a főcím elé biggyesztett tizenkét perces, lehengerlő nyitány után senkinek sem kell bizonygatni.

Az ütős prológusban-, ahogy a film egésze alatt- nem jut se hely, se idő a könnyes szemű nosztalgiázásra, a popcornos zacskóban piszmogásra, vagy idősb Kirk kapitány részletes szemrevételezésére, ugyanis itt egy látványos, galaktikus kataklizma kellős közepében hősök születnek, és halnak meg. El lehet felejteni a hosszan kitartott űrbámészkodást, és a végtelenbe nyúló, érdektelen párbeszédeket. Pedig az előzmény-film erősen vonzza a túldialogizált, alaposan szájbarágott információfolyamot, hogy minél jobban megismerjük a karakterek személyiségének mélylélektani mozgatórugóit.

Az alkotók ügyesen rövidre fogták, megtalálva az érzelmesség, és az akciók ideális egyensúlyát. Az unalmas magyarázkodás helyett két pörgős, de nagyon is pontos jellemzést nyújtó jelenetbe sűrítették James T. Kirk (Chris Pine) dühöngő ifjúságát, amit egyszerre határoz meg a halott apa hiánya, és annak legendás hősiessége. Naná, hogy a fiatal, sodródó, zabolátlan - és szakadt, véres pólóban kifejezetten jól mutató - Kirk, épp ott talál magára, ahol annak idején meglátta a napvilágot: az Enterprise űrhajó otthonosan minimalista fészekmelegében.

A LEGO-emberke frizurájú Dr. Spock (Zachary Quinto) sem vergődte át magát könnyedén gyermekkorán, köszönhetően félig vulkáni, félig emberi származásának, és persze túlfejlett intelligenciájának. Sikeres, a végletekig logikus tudós, és menthetetlen érzelmi analfabéta vált belőle. Ez persze nem teljesen igaz, mert anyukájához nagyon is ragaszkodik, amit szerencséjére az érzékeny, ám hosszú combú nők is kellőképpen értékelnek.

A Starfleet Akadémiáról kikerülő fiatal tehetségek barátsága, és együttműködése, az első bevetéssel, és Pike kapitány irányításával hamarosan kezdetét veszi, miután vészjelzést fognak a Vulkánbolygóról. Az Enterprise multikulturális legénységének kisebb szerepeiben lubickolnak a színészek, személyes kedvencem az orosz Csekhovot alakító, ölelgetni való Anton Yelchin. Az ellenséges romulán, agyon tetovált, és roppant dühös Nero (Eric Bana), régi sérelmekkel a tarsolyában Spockot akarja, meg állandóan és rossz szándékkal bolygókba lyukat fúrni, mert ő nem az a szofisztikáltan támadó gonosz, inkább egy kifejezetten sután összerakott karakter. Eric Bana egyébként hasonlóan ijesztő, ám sokkal vonzóbb, mikor VIII. Henrikként hentereg az összes Boleyn lánnyal, aki az útjába akad.

Eric Bana	Anton Yelchin

A kaland tehát hogy, hogy nem, egy szinte semmivel nem motivált konfliktus révén, galaktikus űrcsatába torkollik, hiába is próbál a Csillagflotta mindenáron diplomáciai úton problémát megoldani. Így viszont lehetőség nyílik egy röpke időutazás, és a jó öreg Spock, alias Leonard Nimoy közbeiktatására, és kedvenc mondatom értelmezésére: "Én nem az apánk vagyok." Az időkezelés, és időjelölés nem tartozik a film legkidolgozottabb részei közé, némi erőfeszítést igényel, hogy kigondoljuk, épp hányban kószálunk.

Akadnak egészen szép pillanatok is a nagy pörgésben, mondjuk, mikor a legnagyobb robbantásos, és lövöldözős hacacáré kellős közepén elhallgat a szimfonikus zenekar, és némán folytatódik a rombolás. Márpedig az úgy tűnik, hogy vég nélkül folytatódik, hiába is lenne ebből a legendából, ennyi épp elég. Sajnos az űrben, bosszúéhes, és frusztrált ellenségekből kiapadhatatlanok a források.