Közhelyességből jeles

Zuhogó eső hangját halljuk, a kép még sötét. Majd megjelenik Clive Owen öntudatosan gyűrött arca, s egy ideig csak őt látjuk, amint tétova ábrázattal a kamerába néz. A bűn árfolyamát nézve az embert elfogja az aggodalom: vajon mi lesz ebből a kétórás filmből, ha a színész már a kezdő képsorok alatt zavarba jön? Kritika.

Mintha Clive Owen A bűn árfolyamá-ban nem tudna csak úgy létezni a szerepében. Ha erre kérik, ő ijedtében előhúzza jól bevált fizimiskáját: dacosan komor, de igazából üres tekintetét, amivel épp szupertitkos bevetésre készül. A néző már az ötvenedik másodpercnél dühöng magában: magyarázza már el neki valaki, hogy most egy Tom Tykwer-filmben szerepel!

A német rendező, hazája filmművészetének elkötelezett harcosa az 1998-as Lé meg a Lolá-val megmutatta, hogy lehet nemzetközileg sikeres a német független film, azóta viszont nem alkotott különlegeset. Legutóbb a Parfüm: Egy gyilkos történeté-vel már határozottan alább adott szerzői törekvéseiből, de mostanra, úgy látszik, végképp berezelt Hollywood óriásaitól: az elvárások előtt meghajolva egy sablonosságában precíz, tökéletesen érdektelen mozit alkotott.

A bűn árfolyama egy modern kori összeesküvés-elméletet vázol föl, melyben a világbankok pénzelik a terrorizmust, az alvilágot és a legfőbb hatóságokat; de a bizniszben az amerikai kormány és a titkosszolgálat is benne van. Ki hinné, hogy ebben a 21. századi fertőben már csak egyvalakire számíthatunk: a magányos, mindenre elszánt, keményszívű, törvényen kívüli hősre, aki mindig kész feláldozni magát. Ekkora klisé-halomból nagyszerű paródiát is össze lehetne hozni - a probléma, hogy Tykwer mindezt lelkiismeretes komolysággal forgatta le.

Clive Owen

Sajnos nem javít a helyzeten Naomi Watts jelenléte sem. Hiába minden igyekezet, szerepe nem mutat túl az elhivatott nyomozónő sablonos figuráján, aki ha az igazságról van szó, a végsőkig elmegy. Megtudjuk, hogy van egy kisfia (a kanapén ülve bevillan egyszer, miközben anyja buzgón jegyzetel), és egy szépen kigyúrt férje is, aki szintén csak öt másodpercre jelenik meg. Rájuk csak azért van szükség, hogy kiderüljön, az ügynöknőnek érzelmi élete is van, és ezzel megúsztuk a szerelmi szálat Salingerrel.

Tykwer egyáltalán nem unalmas rendező, de most nem sikerült életet lehelnie egy olyan forgatókönyvbe, amely rendezői fantázia nélkül bizony élettelenül hever. Üde színfoltként van jelen a filmben Ulrich Thomsen (az Ádám almái-ban már meggyőződhettünk zsenijéről), aki a korrupt bank fejeként a háttérből irányítja az eseményeket. Thomsen színészi kisugárzása beragyogja a jeleneteket, tekintete egyszerre hűvös és cinkos, és ez a kettősség izgalmat visz az amúgy lapos helyzetekbe. Sajnos csak keveset szerepel.

Ulrich Thomsen

A nagy gépfegyveres összecsapásra a Guggenheim Múzeumban kerül sor, aminek szép fehér falait nem csak vérrel fröcskölik össze, de szét is lyuggatják; Owen viszont még nem vérzik az ötödik beléeresztett golyónál sem. Jól példázza a film következetlenségét az a jelenet, melyben a bérgyilkos Hansen, főhősünk esküdt ellensége a múzeumbeli vérengzésen váratlanul összefog Salingerrel, és mikor a sokakat hidegvérrel lemészároló Hansent kétszer meglövik, Owen "Ne merészeld!" felkiáltással lekever neki egy pofont - nehogy már pár golyótól ennyire szétessen. A bérgyilkos mégis meghal, és nem máshol, mint Salinger karjaiban.

Legjobban még az épületeknek lehet örülni ebben a filmben: a hűvös fényű üvegpaloták, a tengeri sziklára épített luxusbázis és a füves fjordon elnyúló modern faház világa azt a gazdag fantáziát tükrözi, ami a film többi részéből sajnos kimaradt.

A bűn árfolyama című film Magyarországon augusztus tizenkettedike óta beszerezhető DVD-n.