Úgy félsz, majd bepisilsz a röhögéstől

A Pokolba taszítva című film horror és a vígjáték határán egyensúlyozik ügyesen. Hol megijedünk, hol felnevetünk, és végig baromi jól szórakozunk.

Sam Raimi az elmúlt tíz évét a szépen jövedelmező Pókember-szériának szentelte, de most végre annyi lélegzethez jutott, hogy elővehette régi szerelemprojektjét, amelynek első verzióját még a 80-as években, az Evil Dead-filmek idején írta meg bátyjával, Ivannal együtt.

A Pokolba taszítva szoros rokonságban áll a második és a harmadik Evil Dead-del: horror és humor keveredik benne, de sokkal finomabban, mint elődeiben. Azok egyértelműen horrorparódiák voltak, itt viszont végig olyan ügyesen egyensúlyozik a horror és a vígjáték műfaja közt a rendező, hogy nem lehet eldönteni, mit és mennyire kell komolyan vennünk.

A magukat teljesen komolyan gondoló horrorfilmek némelyike megbicsaklik azon, hogy a néző nem hajlandó megijedni, hanem kuncogni kezd a szörny ábrázatán vagy a baltás gyilkos falon elsuhanó árnyán. Raimi paráztatás és nevettetés közti billegése viszont elképesztően hatásos, nyilván azért, mert a két érzelem amúgy sincsen távol egymástól. (Majd frászt kapunk a sötétben bokánkat érintő kéztől, aztán felnevetünk, amikor rájövünk, hogy csak a macska dörgölőzött hozzánk. A kisgyerek felszabadultan kacag, ha a levegőbe dobálják, de hirtelen megijed, és sírni kezd. Stb.) A rendező mesterien játszik velünk, ahogy feszültség és feloldás váltakozik, egy érzelmi tornán veszünk részt, ami hihetetlenül szórakoztató.

Justin Long és Alison Lohman a Pokolba taszítva című filmben

A sztori is fifikás: a főhősnő egy Christine nevű galambszívű banki alkalmazott (Alison Lohman, aki most lesz harminc, de még mindig egy tizenhat éves üdeségét hozza), aki az előléptetés reményében, lelkifurdalással ugyan, de megtagadja egy furcsa öregasszony (Lorna Raver kellően taszítóra maszkírozva) fizetési haladékkérelmét. Christine lényegében az ártatlanság szobra, szép életet él szerelmével (Justin Long pont jó a megbízható, megértő fickó szerepében), és az az érzésünk, hogy ezt a kis botlást leszámítva soha életében nem ártott senkinek. A magyarul beszélő, romának tűnő szipirtyó mégis megátkozza, és Christine-nek három napja van, hogy megszabaduljon az átoktól, különben mehet a pokolba.

Szóval Raimi még csak nem is egy morálisan gyenge, de azért szerethető hőst, hanem egy szinte tökéletest lök a pokol tornácára. Hogy drukkolunk neki, az nem vitás, és bár a film nézése közben ezen aligha gondolkodunk el, valahol mélyen mégis belénk telepszik a nyugtalanító kérdés, hogy ha ez a lány ilyen helyzetbe került, akkor nekünk mennyi esélyünk van?

A színészek játéka összhangban áll a műfaji árnyaltsággal, a széles horrorgesztusokat csak elvétve alkalmazzák, a film java részében teljesen hihetők a figurák. A Pókember-filmek büdzséjéhez képest aprópénz a 30 millió dollár, amiből a Pokolba taszítva készült, a látvány ennek ellenére szépen kidolgozott, a számítógépes trükkök kellően életszerűk.