Egy fékezhetetlen elme örök ragyogása

Nem lenne se mandarinhajú Kate Winslet, se megduplázott Nicolas Cage, se a félmagasságú emeleten szerencsétlenkedő John Cusack, ha ő nem volna. Öt filmrészlet segítségével bekukkantunk Charlie Kaufman forgatókönyvíró zseniálisan megcsavart agytekervényeibe.

A rondán kopaszodó, megduplázott Nicolas Cage, amint saját magával lelkizik gyötrelmesen. Az irodaépület, ahol a hét és feledik emeleten görnyedten csoszognak a kávésbögrés dolgozók, mert olyan alacsony a plafon. A mandarinhajú Kate Winslet és Jim Carrey, akik egy havas tengerparton ébrednek franciaágyukban. Ezek a felejthetetlen, szürreális jelenetek mind egy ember agyából pattantak elő, Charlie Kaufmanéból, aki közismert esetlenségével együtt az egyik legmenőbb amerikai forgatókönyvíró ma.

Szerencséjére rátaláltak a hasonszőrű filmesek, Spike Jonze (A John Malkovich menet, Adaptáció) és Michel Gondry (Libidó, Egy makulátlan elme örök ragyogása) ugyanolyan nehéz természetűek és elszálltak, mint Kaufman, és a két őrületes páros már négy remek filmet csinált. Kaufman és rendezői átpasszírozták a valóságot furcsán gabalyodó agytekervényeiken, aminek az lett az eredménye, hogy mindegyik filmben egy egészen kifacsart, álmainkból talán mégis ismerős világban kalandozunk.

Kaufman tavaly lehetőséget kapott rá, hogy első alkalommal saját maga rendezze meg a forgatókönyvét. A DVD-n ezen a héten megjelent Kis-nagy világ (Synecdoche, New York) sajnos nem lett olyan ütős, amilyenné Jonze vagy Gondry volt képes formázni Kaufman agymenéseit, viszont eszünkbe jutott róla, hogy Kaufmantól mennyi klassz filmpillanatot kaptunk már. Összeszedtünk öt különösen szupert közülük.

A John Malkovich menet (1999)

Kaufman már első filmje elnevezésével letette a névjegyét: ha valaki egy ma aktív színész nevét teszi bele a filmje címébe, az minimum egy furcsa alak. Ha ráadásul Cameron Diazt bozontos rondaságként szerepelteti, akkor valószínűleg zseni is. Egy dologra egész biztosan mindenki emlékszik a filmre, aki látta, az alacsony mennyezetre. Nos, a fenti, a Monty Python legjobb pillanatait megidéző jelenetben John Cusack állásinterjúra érkezik a "szörnyű beszédhibával" bíró Dr. Lesterhez, és szóba kerül a plafon kérdése is, azonban a válasz csak ebből a filmrészletből derül ki.

* * *

Libidó - Vissza az ösztönökhöz (2001)

Michel Gondry első filmje tömény idiotizmusa miatt csakis heves imádatot vagy gyűlöletet képes kiváltani a nézőből. Puffnak (Rhys Ifans), a vadonban majomként felnőtt férfinak a megcivilizálása rengeteg elképesztő pillanatot tartogat, amikbe, ha valaki akarja, beleláthat sok mélyenszántó gondolatot a civilizált ember saját ösztöneihez fűződő ellentmondásos viszonyáról. A fenti jelenetben már éppen azt hihetnénk, hogy sikerrel járt a tudós (Tim Robbins) tréningje, amivel angol úriembert akart faragni Puffból, de aztán kiderül, hogy ha az exmajom női társaságba kerül, kínosan nyilvánvalóvá teszi vonzalmát.

Nem Puff az egyetlen a filmben, aki közelebb áll állati őseihez, mint a többség: az egész testén bundás főhősnőt (Patricia Arquette) harmincéves korában szexuális vágyai hajtják vissza a vadonból a nagyvárosba. Mint a jelenetből is kiderül, a civilizált emberek játékszabályai kegyetlenek: egy ilyen kozmetikai hiba egy nőnél azt jelenti, hogy csak egy halmozottan defektes pasira tarthat igényt.

* * *

Adaptáció (2002)

Ebben a filmben pillanthatunk bele legmélyebben Kaufman neurotikus, fantasztikus elméjébe. Susan Orlean Az orchideatolvaj című könyvét kellett volna adaptálnia, de sehogy sem haladt vele, úgyhogy írt inkább egy filmet arról, hogy nem képes megírni ezt a forgatókönyvet. Hogy ennyire ne legyen egyszerű, kitalált magának egy Donald nevű, magabiztosabb egypetéjű ikertestvért is. A saját magával lelkiző Kaufman az egyik utolsó élvezetes alakítás, amit Nicolas Cage-től láttunk. Érdemes megnézni ezt a rajongói videót is, ami jól elkapja az Adaptáció többszörösen önreflexív felépítésének velejét.

* * *

Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004)

Az eddigi legsikeresebb Kaufman-film szürreális-játékos gúnyába öltöztetett, komoly elmélkedés a párkapcsolatok természetéről és a tudattalanról. Az egymást emlékeikből kitörlő, majd újra összejövő szerelmesek (Kate Winslet és Jim Carrey) ötletével Kaufman valami olyan alapvető igazságot ragadott meg a párkapcsolatok dinamikájáról, amit talán mindenki más csak szájbarágósan és közhelyesen tudott volna megfogalmazni. A jelenetben az agresszió határán táncoló évődés furcsa véget ér.