Hirtelen felindulásból elkövetett film

Kálomista Gábor annyira sietett, hogy még a rendőrséget is megelőzte. A Marian Cozma-gyilkosságról két hónap alatt dokumentumfilmet készített, a haláleset körülményeit azonban játékfilmes eszközökkel jelenítette meg. A Szíven szúrt országot csütörtök óta vetítik a mozik, tele vitatható állításokkal, elvarratlan szálakkal, célozgatásokkal és könnyekkel. Kritika.

Kényes helyzet - adott egy film, amelyre nyilvánvalóan azok ülnek majd be, akiket érzelmileg érint az ügy (az MKB Veszprém kézilabda-játékosa, Marian Cozma meggyilkolása), és van a filmkészítésnek néhány alapvető kritériuma, amelyeket ők nyugodt szívvel figyelmen kívül hagyhatnak, mert megkapják azt az érzelmi muníciót, amit várnak tőle. Minket azonban nem tud nem érdekelni a "hogyan", amiben bőven akad kivetnivaló.

Eleve furcsa, hogy akkor készül film egy bűntényről, amikor az ügy még nyomozati szakaszban van. Mondhatja erre a filmkészítő, hogy ő csak filmet készít. Ha dokumentumfilmes, akkor "csak kérdez", és nincs meg az a felelőssége, ami a nyomozónak; ha pedig játékfilmes, védekezhet azzal, hogy az egész fikció. De természetesen ilyen nincs. Aki filmet készít - bármilyen műfajban -, az állításokat fogalmaz meg. Mint ahogy a rendező, Kálomista Gábor is teszi, egészen nyilvánvaló módon.

Például azzal, hogy még mielőtt a film elkezdődne, egy felirattal hangol rá minket az élményre: "Maradt-e ebben az országban annyi emberi méltóság, becsület, hogy megvédje magát, megvédje a barátait azoktól, akik sem erkölcsöt, sem törvényt nem ismernek." Jóhiszemű néző erre még csak hümmög, végül is ez még nem cigányozás. Mert mi másról szólhat ez a film? Hogy lesz-e cigányozás, vagy sem, ez érdekel mindenkit, aki nem kötődött érzelmi szálakkal a kézisekhez. Hiszen az, hogy Marian Cozmát egy kocsmai verekedésben meggyilkolták, két társát pedig életveszélyesen megsebesítették, olyan tény, amit már tudunk, bizonyos részleteit még láthattuk is a biztonsági kamerák nyilvánosságra hozott felvételein. Ahány bőrt erről le lehetett húzni, annyit a magazinműsorok már rég lenyúztak.

Aki az esetről filmet akar készíteni, annak jóval többre van szüksége, nem elég elsiratni a halottat, és megemlékezni arról, milyen nagyszerű ember volt. A film első fele után ez ki is derül. Ilyen kocsmai verekedés, értelmetlennek tűnő halál volt, van, lesz, moziban ennél százszor durvábbra vagyunk szocializálva. A dolog attól lehet közérdeklődésre számot tartó, hogy van valami általánosabb üzenete, társadalmi dimenziója, mint ahogy van is, csak azt Kálomista Gábor már nem képes feltárni.

A filmmel tehát először is az a baj, hogy nincs eldöntve, hogy a primér történéseken túl miről akar szólni. Másodszor pedig az, hogy ebből következően rettentő felszínes, mindenbe belekap, de semmit nem beszél ki. Talán attól féltek az alkotók, hogy a kereskedelmi tévéken szocializálódott emberek már nem tudnak elmélyülni, ezért folyton váltani kell, a beszélő fejeket sok zenével és grafikával felturbózni, és újra meg újra érzelmileg telített jeleneteket mutatni - hol a rekonstruált verekedést, hol a gyászt. Csakhogy ez mozi, nem a Napló vagy a Fókusz. Nem fogunk átkapcsolni, nem megyünk ki pisilni, csak ülünk, és türelmesen nézzük a vásznat.

A másik lehetőség sajnos az, hogy a rendező nem egy valódi filmes alkotó, nem egy Almási Tamás, őt egyszerűen csak eddig a szintig érdekelték a dolgok. Amit a megszólalók maguktól elmeséltek, neki elég volt, nem kutakodott tovább.

Sajnos ez csak a kisebbik baj. Mármint hogy a rendező nem elég mélyen gondolkodó, érzékeny művész ahhoz, hogy kibontson egy történetet. A nagyobbik baj az, hogy ezt olyasmivel pótolja, ami már hangulatkeltéshez vezet. Mert ha nincs elég "sztori" abban, hogy egy klasszikus kocsmai verekedésben meghalt egy nagyszerű sportoló, kettő pedig életveszélyesen megsérült, akkor nincs más lehetőség, mint eljátszani a gondolattal, hogy ez nem egy spontán gyilkosság volt (hirtelen felindulásból elkövetett), hanem esetleg szándékos.

Ez annál is nagyobb baj, mivel erre nincs semmilyen bizonyíték. Egyetlen szemtanú sem állítja, hogy direkt Marian Cozmát akarták megölni, hogy az elkövetők csak kiprovokálták a verekedést, hogy aztán jól ledöfhessék. Az egyik elkövető ügyvédje - mellesleg az egyetlen megszólaló az ő oldalukról - elmondja, hogy az egész abból indult ki, hogy Cozma és az elkövetők nem fértek el együtt a táncparketten. Ide-oda lökdösték egymást, amiből dulakodás, majd verekedés lett. Nem biztos persze, hogy így történt. De a filmben mindössze ennyi hangzik el arról, hogyan kezdődött az egész. Senki nem áll elő másik verzióval, legfeljebb találgat.

Kivéve Kálomista Gábort, aki a jelenetet már úgy rekonstruálta a színészekkel (akik valami rejtélyes okból vállalták, hogy eljátsszák ezeket a kaszkadőrszerepeket), mintha a gonosz tekintetű, sötét arcú emberek a bárpult mellől nézték volna ki Cozmát arra, hogy belekössenek. Ez színtiszta manipuláció.

És ha már többször elhangzik, hogy az elkövetők cigányok voltak, akkor sajnos muszáj szóba hozni a cigánykérdést is. Akad is megszólaló bőven, mindenkinek jut kb. két-három perc. Én a helyükben kifogásolnám is, hiszen így nem lehet állást foglalni ebben a témában. Bármelyik nyilatkozatot félre lehetne magyarázni, de a legrosszabbul kétségtelenül Mohácsi Viktória járt. Az ő fejtegetéséből csak egy olyan szakaszt vágtak be, ami folyamatosan visszautal egy általunk nem hallott, de fontosnak tűnő mondatra. És mivel így nem jutunk egyről a kettőre, a már megszokott időtartam után (kb. 10 perc) gyorsan témát váltunk megint. Fogadjunk, erre meg az lehet a magyarázat, hogy ennek a filmnek nem célja megoldani a magyarországi cigánykérdést.

De ha ebbe belekapott, már belefér az is, hogy kicsit odamondjon a magyar igazságszolgáltatásnak. Egyrészt, mert lassú, másrészt, mert enyhék a büntetések. Ezek az elvetemült bűnözők legjobb esetben is csak egy számjegyű évig ülnek majd börtönben, ha egyáltalán... Ebben is rejlik némi hangulatkeltés, de csak egy kicsi. Megyünk tovább, gyászoljuk Cozmát.

Persze ott is marad az emberben hiányérzet. Az elhunytnak egyetlen hozzátartozója szólal meg: az édesapja, akiről a sportolótársak is elmondják, hogy gyanúsan idealizált figura volt a fia szemében. Ugyanilyen marad a filmben is. Érezhető, hogy lenne mit megbolygatni benne, de a rendező hagyja, hogy eljátssza azt a szerepet, amit kitalált magának. Különös ember, úgy tesz, mintha az események felett állna.

A film egyetlen értékes epizódja az, amit viszonylag hosszan hagytak megfigyelni: Cozma búcsúztatása a sportcsarnokban. Őszinte pillanatok, és furcsamód nem támad az embernek az az érzése, hogy miért dugtak kamerát a zokogó csapattársak arcába. Ők sem érzik magukat feszélyezve. Ilyen egy igazi búcsú, és persze már az is érdem, hogy ezt megmutatták, mert nemcsak az erkölcs, hanem a gyász kultúrája is hanyatlóban van.

A hangsúly azonban alapvetően az erkölcsön lett volna, a bevezető idézet is erre utal. Külön erről, hogy mi történik az ország moráljával, még sincs szó többet. Valószínűleg jobb is így. Fábri Zoltán mondta, hogy a filmezés alapvetően erkölcsi kérdés. Egy ilyen téma feldolgozása mindenképpen az. És ehhez Kálomista Gábornak - aki most először, érzelmi érintettsége okán ült át a produceri székből a rendezőibe - még fel kell nőnie.