Heath Ledger álmodni se mert volna erről

A Doctor Parnassus és a képzelet birodalma egy gyönyörű szép mese, amiben Terry Gilliam a tudattalan mélyére ás, de ez nem fáj, mert közben elhiteti velünk, hogy csak játszunk.

De jó, hogy ezt a filmet pont most mutatták be! A Doctor Parnassus és a képzelet birodalma az Avatar tombolása idején olyan, mint egy friss fuvallat, vagy inkább egy kijózanító oldalba bökés: ilyen az igazi fantasy, ilyen az igazi fantázia, és akárhány évig bűvészkedik is a kütyüjeivel James Cameron, ilyet sosem fog tudni csinálni, mert nincs meg hozzá a képzelőereje. Terry Gilliam filmje csak abban hasonlít Cameronéra, hogy tele van számítógépes grafikával, de az egykori Monty Python-tag arra használja ezt az eszközt, hogy a minden mese velejét adó tudattalan tartalmakat megjelenítse a vásznon, míg Cameronnál a mélység kimerül a tenger fenekén kotorászásban.

A Doctor Parnassus egy igazi nagy mese, ami az egyik legalapvetőbb lélektani kérdést boncolgatja játékosan: mi történik, ha szembesülünk saját, legmélyebb vágyainkkal? Ami a Sztalker-ben a szoba, az itt a vándorcirkusz tükre, melyen átlépve az ember saját képzeletének birodalmában találja magát. Míg Tarkovszkij figuráiban még volt annyi ösztönös bölcsesség, hogy visszahőköltek a küszöbön, a cirkusz hebehurgya nagyvárosi közönsége gondolkodás nélkül beveti magát a tükör mögé - nem ritkán tragikus következményekkel.

Heath Ledger és Lily Cole a filmben

Miközben a cirkusz városról városra jár, és a cirkuszigazgatónak, Parnassusnak (Christopher Plummer) a lánya (Lili Cole) mintegy mellékesen megmenti egy furcsa idegen (Heath Ledger) életét, fény derül rá, hogy a ceremóniamester (nevezhetnénk pszichológusnak is) sincs híján az emberi gyengeségeknek. Az ördög (Tom Waits) megkísértette, és ő egy szem leányát tette fel tétnek a sátánnal kötött fogadásban. Egy pillanatra felcsillan a remény, hogy talán a titokzatos jövevény húzza majd ki őket a csávából, de persze hamar világossá válik, hogy ő sem makulátlan, és tudjuk, hogy a mesék szabályai szerint csak az ártatlanok élhetnek boldogan, míg meg nem halnak.

Majd úgy is lesz, de előtte Heath Ledger még háromszor átugrik a tükrön, hogy Johnny Depp-pé, Jude Law-vá és Colin Farrell-lé változzon, ebben a sorrendben. Nehéz ezt tisztelettudóan megfogalmazni, de ki kell mondani, hogy Gilliam számára különleges lehetőséget teremtett Ledger tragikus, a forgatás felénél bekövetkezett halála. Nem tudom, eredetileg hogy festett a forgatókönyv, de sikerült úgy átdolgoznia, hogy a színész átalakulása organikusan illeszkedik a sztoriba, sőt, rengeteget hozzáad. A szembesülés a figura különféle arcaival pompásan alátámasztja az üzenetet a képzelet bugyraiban kotorászás szépségeiről és veszélyeiről. Az pedig, hogy Ledger hiánya ilyen plasztikusan megjelenik az elmúlásról és öröklétről is szóló mesében, szinte összeérinti a valóságot a filmmel.

Christopher Plummer és Tom Waits a filmben

Lehetetlen eldönteni, hogy ugyanilyen szép filmet csinált volna-e Gilliam akkor is, ha Ledger halála nem kényszeríti változtatásokra, de ebben a formájában a Doctor Parnassus fortyongó, burjánzó, lenyűgöző vizuális világából valami teljesen kerek áll össze, amit nem feltétlenül néztünk volna ki a rendezőből, akivel a múltban megesett már, hogy saját képzeletének birodalma maga alá temette.