Az élet negyven felett kezdődik

Noah Baumbach (A tintahal és a bálna) két zavarodott ember portréját rajzolja meg új filmjében. Kettőjük közül a jóval problémásabb figura Roger Greenberg (Ben Stiller), a 41 éves lúzer, aki sikeres bátyja Los Angeles-i házában piheni ki újkeletű idegösszeomlását, kutyaházat épít és most azt hangoztatja, hogy "most egy kicsit nem akarok csinálni semmit". Bár előtte sem csinált sok mindent, ahogy Hugh Grant mondta az Egy fiúrólban "tulajdonképpen a szabadságomról mentem szabadságra".

Roger Greenberg élete valahogy megrekedt abban az egyetem utáni állapotban (erről az állapotról csinálta Baumbach nagyszerű első filmjét a Seggükön az élet-et), amikor még bármi lehet az emberből, csak el kell indulni valamelyik irányba, de Greenberg sosem indult el semerre, nincs családja, nincs tartós kapcsolata, nem épített karriert, a nem túl fényes múltja baklövésein pörög, és úgy tekint az életére, mintha az majd csak most indulna, pedig már a félidőn is jócskán túlvan. Frusztrált és önbizalomhiányos (bár még mindig több az önbizalma, mint amennyi indokolt volna), az ismerőseivel bunkó, látványosan nem érzi jól magát a bőrében, és különösen nehezen viseli, ha a különböző szituációk nem az elképzelései szerint alakulnak. És rendszerint nem úgy alakulnak.

Greenberg adja a film címét, de a másik főhős is ugyanannyira fontos. Ő Florence, 25 éves, és Greenberg beruházási szakember bátyjának az asszisztense. Az első jelentben őt látjuk egy forgalmas úton vezetni, és Baumbach tíz másodperc alatt szimpatikussá tudja tenni, csak azzal, hogy megmutatja, hogyan menedzsel le egy sávváltást. Florence egy kedves, érdeklődő, érző szívű fiatal nő, akit már ért jópár kemény csalódás, de ez még nem állt össze benne keserűséggé, életszemlélete alapvetően pozitív, Greenbergben is meglátja az értékeket, hogy pontosan milyen értékeket, azt csak ő tudja, de nincsenek nagy elvárásai.

Kettejük násztánca adja a film fősodrát, vagy násztánc helyett hívjuk inkább nászbénázásnak, mert minden egyes érintkezésük nagyon hamar a lehető legkínosabb irányba fordul. Első randijuk még csak nem is nevezhető randinak, maximum bepalizásnak: készülnek valahova menni, de Greenberg javasolja, hogy igyanak meg előbb egy sört a konyhában, majd az ismerkedés számos lépcsőfokát átugorva szexuális ügyetlenkedésbe kezdenek, Florence felsője félig-meddig lekerül, és Greenberg arca fél perc alatt a lány bugyijában köt ki. Amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan félbe is szakad ez az esetlen aktus, amikor Greenberg egy hülye indokkal kiviharzik a lakásból. Ez minden idők egyik legszerencsétlenebb szexjelenete.

Florence még több hasonlóan elbaltázott közeledési kísérlet után is egyre adja az újabb esélyeket a férfinak, de ez nem az a történet, amelyben egy jó asszony szerelme megváltja a tévúton járó főhőst, és normális embert farag belőle. Valami változás azonban mégis csak elindul Greenbergben.

Ben Stiller sok vackot el szokott vállalni pénzért (elég csak az Apádra ütök-sorozatra gondolni), de ha megfelelő az alapanyag, tud ő nagyon jó is lenni, különösen, ha szánalmas figurát kell játszani, mint például a Tenenbaum, a háziátok-ban vagy a Your Friends and Neighbours-ben. Ennyire erős még nem volt soha, mint itt. A film végefelé van egy házibulis jelenetsor, és amit abban művel, az egész egyszerűen fenomenális, különösen az a rész, amikor bekokózva hosszasan beszél Florence üzenetrögzítőjére.

A külsejét is megváltoztatta a szerep kedvéért, leadott vagy tíz kilót, és mondhatjuk, hogy még soha nem nézett ki ennyire rosszul. Lenőtt hajával és beesett arcával néha Frankenstein szörnyetegére hasonlít, máskor meg úgy fest, mint Keith Richards egy hatnapos herointúra végén. Görnyeszti a hátát, a mozdulatai tétovák, szomorú szemekkel pillantgat jobbra-balra, mintha minden irányból várná a vészélyt, de előbb szúr oda, minthogy neki okozzanak fájdalmat.

Greta Gerwig is kellett ahhoz, hogy Stillerből előbújjon a nagy színész. Gerwiget számos mumblecore-filmben láttam már, ami nagyon megy neki, az a totális természetesség. Nála nincsenek szűrök, nincs technika, minden megnyilvánulásával védtelenül és lemezítelenedve áll a néző előtt, és színészként mellette képtelenség kamuzni, minden hamisság azonnal szembetűnő lenne.

Ebben a rövid írásban épphogy csak elkezdtem feltárni azt a gazdagságot, ami a Greenberg-ben rejlik, egy szót se ejtettem például Rhys Ifans és Jennifer Jason Leigh figurájáról, vagy a zseniális Harris Savides által Cinemascope-ban felvett eredeti Los Angeles-i helyszínekről. Ez utóbbi miatt is kár, hogy nálunk sosem fogják moziban vetíteni, mert a forgalmazó attól tart, hogy összezavarna jó pár Éjszaka a múzeumban-rajongót.