Szeretet, béke, rögbi

A héten jelent meg DVD-n Clint Eastwood 2009-ben készült történelmi-sport filmje, az Invictus - A legyőzhetetlen, amelyet a hazai közönség furcsa módon nem láthatott a mozikban. A dráma Nelson Mandela elnök (Morgan Freeman) és a Dél-afrikai Köztársaság rögbicsapata által 1995-ben elnyert világbajnoki arany történetét tárja fel, a rendezőre jellemző humanista világszemlélettel átitatva.

Eastwood ezúttal tehát az afrikai kontinens egyik országának történelmébe ásta bele magát, a 90-es évek politikai eseményeit, a rasszizmus elleni harcot boncolgatta, mindezzel háttérbe szorítva az előző rendezéseiben olyannyira átélhető lélekábrázolást, és az emberi kapcsolatok árnyaltságát. A film elsősorban arra törekszik, hogy korhűen és hitelesen mutassa be a rasszok közötti ellentéteket, és az ezt kioltó Nelson Mandela - Nobel-díjjal is jutalmazott - békeorientált politikáját, amelynek hatására az országban élő fekete és fehér népesség összefogott, majd egy emberként szurkolt a hazai rögbisekért.

Ez a rózsaszín, szívmelengető valóság azonban így hiányérzetet kelt. A stadionban játszódó számtalan tömegjelenet közben folyamatosan lengetik az afrikai zászlókat, és a csapat eleinte reménytelennek tűnő győzelmei sorra követik egymást, de emellett alig-alig ismerhetjük meg közelebbről a szereplőket, inkább csak életük megkezdett, de be nem fejezett apróbb jelenetei tartják fenn a feszültséget, amelyekből azonban nem bontakozik ki igazi dráma.

François Pienaar, a Gazellák csapatkapitánya (Matt Damon) és az elnök személyes viszonya csak elvétve, egy-egy jelenetben sejlik fel, pedig valószínűleg az Invictus sokkal meghatóbbá vált volna jellemük és élettörténetük alaposabb kidolgozásával. Mindemellett Morgan Freeman teljesítménye egyszerűen zseniális. Ösztönösen és rutinosan játssza Mandelát, a jóságos elnök karaktere számára egészen testhezálló. Ez kétségkívül jót tesz a filmnek, ennek köszönhetően a szeretetről szóló burjánzó ömlengések és a gyakran moralizáló képsorok alatt sajnáljuk, hogy a film nem csak Mandela életével foglalkozik. Talán, ha így lett volna, akkor a filmért kapott Oscar-jelölést díjra is válthatta volna a most 73 éves színész.

Morgan Freeman és Matt Damon az Invictus című filmben

Freeman mellett viszont Matt Damon egészen eltörpül, majdnem láthatatlan, ráadásul az ő karaktere szörnyen le is lett butítva. Egy jelenetet leszámítva kizárólag a sablonos, túlzottan amerikai edző figurájában tobzódik, aki minden eszközt bevet a csapat lelkesítésére. A két szereplő viszonya így eléggé felszínesen ábrázolt, gyakorlatilag arra a klisére épül, hogy Pienaar fokozatosan kedvelni és tisztelni kezdi a családja által megvetett és szidalmazott új elnököt, aki a végén egyfajta példaképpé válik számára.

A két színész közös jeleneteiben azonban szerencsére megtalálható az az egy, ami magasan a többi fölé emelkedik, és amelyben Eastwood megcsillantja azt a képességét, amelyhez igazán ért, a drámai ábrázoláshoz. Arra a realista képsorra gondolok, amelyben Pienaar ellátogat Mandela cellájába, amelyben a férfi 27 évet töltött az apartheid-rendszer bukását megelőzően. Az edző szemei előtt ekkor megjelenik ennek az igazán szeretetreméltó embernek az alakja, aki a bezártság és a sok gyötrelem ellenére azon fáradozik, hogy kibékítse a többek között őt is letartóztató fehéreket a felszabadított fekete lakossággal.

Matt Damon az Invictus című filmben

A pár perces rész varázsa azonban hamar elszáll, hiszen következik a világbajnoki döntő, amelyben egy fikarcnyi újdonságot sem villant fel a rendező. A csapatok fej-fej mellett haladnak, az utolsó percekig döntetlen a brutális támadásokkal tarkított meccs, miközben a kocsmákban feloldódnak az emberek közötti ellentétek, egymás nyakába ugranak a különböző bőrszínű testőrök, sőt még egy az utcán gyűjtögető szegény kisfiú is együtt szurkol a rendőrökkel.

Az utolsó percekben pedig természetesen bekövetkezik a mindent elsöprő győzelem és a két főszereplő megköszöni egymásnak az áldozatos munkát. Szirupos véget ér a dráma, amely egészében véve azért élvezhető, ugyan nincs benne eget rázó feszültség, de Morgan Freeman remekel, ráadásul jusson eszünkbe, hogy igaz történetet láttunk, ami azért mosolyt csalhat az arcunkra.