A tévedhetetlenek

A héten mozikba kerülő Toy Story 3 a legújabb bizonyíték a Pixar tévedhetetlenségére. Kinek a megelevenedő játékok, kinek a szuperhős-família, kinek a kis takarítórobot a szíve csücske, de tény, hogy a cégnél rossz animációs film még nem készült. Ennek apropóján összeszedtük a filmvilág olyan zsenijeit, akik egyszerűen nem képesek középszerűek lenni, és pályájuk során még egyszer sem botlottak meg.

Pixar

A Pixart 1979-ben alapították a Lucasfilm részeként, de az eleinte számítógépeket gyártó és vizuális trükköket tervező cég csak fokozatosan tért át a filmkészítésre. A később a Toy Story-t és a Toy Story 2-t is rendező John Lasseter már a kezdetektől velük volt: ő csinálta első animációs rövidfilmjüket, a The Adventures of André and Wally B.-t 1984-ben, amit az Egyesült Államokban Terry Gilliam Brazil-ja előtt vetítettek. 1995-ben rukkoltak elő első egész estés filmjükkel, a Toy Story-val, amit azóta (a Toy Story 3-at is beleszámítva) eddig tíz további nagyjátékfilm követett.

Lee Unkrich, John Lasseter és Andrew Stanton a Pixar csapatából

Pixar-ügyben csak abban van egyetértés, hogy a cég animációs filmjei zseniálisak, mi egyszer összeszedtük a kedvenceinket, és rögtön meg is kaptuk a magunkét, amiért kihagytuk A hihetetlen család-ot meg a Toy Story-t. De talán éppen ez a szuper a Pixarban: van, aki a kis takarítórobotot szeretné megölelgetni, másnak a gourmand-patkány a legaranyosabb, de mindegyik meséjükben annyi lélek van, hogy eltalálják az ember szívét. Hogy vizuálisan is mindig ők a leginnovatívabbak, az tényleg csak hab a tortán, ami a jó sztorik nélkül fabatkát sem érne.

Az önállósodott Pixar első rövidfilmje, a Luxo Jr. (1986, rendezte: John Lasseter)

* * *

Mike Leigh

Leigh feltehetően zseniálisnak született, de ha mindenképpen magyarázatot keresünk arra, hogy miért csak kiváló alkotásai vannak, akkor kiindulhatunk abból, hogy pályája korai szakaszában sokrétű szakmai tapasztalatokat szerzett (tanult színésznek is, mielőtt átnyergelt volna a rendezésre, először színdarabokat írt és rendezett, aztán tévéjátékokat csinált, és első igazi nagyjátékfilmjét, a Vérmes remények-et csak 1988-ban rendezte meg), és persze különleges munkamódszeréből, amihez hasonlót sokan alkalmaznak, de pont úgy, ahogy ő, senki más nem készít filmet. A módszer lényege, hogy Leigh csak a film történetének főbb sarkpontjait találja ki előre, aztán színészeivel először egyenként, majd csoportosan dolgozva fokozatosan építik fel a figurákat - anélkül, hogy a színészek tudnák, figurájukra mi minden vár majd a film során. Ez hetekig tartó intenzív munkát jelent, amelynek a végére áll össze az a forgatókönyv, amit aztán leforgatnak.

Mike Leigh Vera Drake című filmje forgatásán

Leigh hol a középosztály kicsinyességét és manírjait figurázza ki (Abigél bulija), hol az alsóbb osztályok kegyetlen szerencsétlenségében dagonyázik (Mezítelenül, Időközben), de állandó, hogy nagyon közelről és olyan életszerűen mutatja meg hősei gyarlóságait, hogy a nézőnek is fájjon rendesen. Figuráit gyakran kigúnyolja, de nem ítélkezik felettük, mély humánuma mindig érződik, és ez valami melegséget ad a munkáinak még olyankor is, amikor kegyetlenségről, agresszióról, önzésről beszél. Mostanában mintha kezdene kicsit lágyulni, a 2008-as Hajrá boldogság! csupa napsütés, és legújabb filmje, az Another Year is könnyed hangvételű. Ezeken a filmeken különösen jól lemérhető Leigh univerzális tehetsége: aki csak a sötétebb (híresebb) filmjeit ismeri, azt hihette, hogy Leigh egy bizonyos társadalmi közegre és az emberi gyarlóság legmélyén turkálásra támaszkodva tud csak alkotni, de valójában remekül megvan ezek nélkül a mankók nélkül is.

Johnny szétesve jön haza a Mezítelenül című filmben

* * *

Andrej Tarkovszkij

Tarkovszkij 54 évesen halt meg és csak hét nagyjátékfilmet rendezett küzdelmes pályája során. Bár utolsó előtti filmjéig, a Nosztalgiá-ig engedték dolgozni a Szovjetunióban, folyton meggyűlt a baja a hatóságokkal és sok más tényező is nehezítette a munkáját, főként a Sztalker balszerencsés forgatásán, amibe végül lényegében bele is halt: tüdőrákját valószínűleg a forgatás helyszínéhez közeli vegyi gyárból származó mérgek okozták. Van egy felvétel az Áldozathozatal forgatásáról, amelyen az extázisban dolgozó Tarkovszkij egy jelenetet dirigál, amelyben felgyullad egy fa, de valami félresikerül, és újabb fát kell felgyújtaniuk. Ebben minden benne van Tarkovszkij megszállottságából, és hirtelen nyilvánvaló, hogy nem is halhatott volna bele másba, csak a saját művészetébe.

Andrej Tarkovszkij az Áldozathozatal forgatásán

Számomra a Sztalker a legnagyobb film, amit valaha csináltak, az egyetlen tízpontos, ami mindent elmond az emberi lét természetéről. Olyan monumentális mű, aminek nekieshetünk keresztény, pszichoanalitikus vagy valószínűleg bármilyen értelmezési keretet segítségül hívva, mindig el fogunk jutni a maghoz, az ember mint olyan magyarázatához. Rendszerint Tarkovszkijt szokták emlegetni előképként a hosszú snittes, lassú tempójú művészfilmeknél, amiben van némi igazság persze, de le kell szögezni, hogy Tarkovszkij más. Rengeteg szimbólumot használ és annyi vizuális információt sűrít a beállításaiba, mintha különálló festmények lennének, így ha valóban be akarjuk fogadni (legalább egy részét) annak, amit mutat, legalább annyi időre van szükségünk megnézegetni a képeit, amennyit hagy nekünk. Ha elkezdünk tényleg figyelni, rögtön nem tűnnek lassúnak a filmjei, sőt, néha nehéz velük lépést tartani.

A sztalker és utasai behatolnak a zónába a Sztalker-ben

* * *

Luc és Jean-Pierre Dardenne

A belga testvérpár filmjei Mike Leigh munkáival és a Dogma-mozgalommal is párhuzamba hozhatók, mégis markánsan különböznek ezektől. Leigh életszerű, Dardenne-ék naturalisták: legtöbbször kézikamerát használnak, kerülik a mesterséges világítást és a filmzenét, és színészeiktől teljesen természetes, minimalista játékot kérnek. Érdekes munkamódszerük pont a fordítottja Leigh-ének: kész forgatókönyvvel vágnak neki a hosszú próbafolyamatnak a színészekkel, és menet közben változtatják meg a leírtakat. Annyira lazán kezelik a szöveget, hogy akár a forgatás napján is teljesen átírják a jelenetet, ha úgy tűnik, hogy nem működik.

Luc és Jean-Pierre Dardenne Émilie Dequenne-nel a Rosetta forgatásán

A két fivér, akik közt három év korkülönbség van, minden egyes filmjét együtt írja és rendezi, minden munkafolyamaton osztoznak a 70-es évek vége óta, amikor elindultak a pályán: több tucat dokumentumfilmet rendeztek, mielőtt áttértek volna a játékfilmekre, és ez a mai napig nagyon erősen érződik a munkáikon. Liege-ből, egy csúnya belga iparvárosból származnak, ami legtöbb filmjük helyszíne. Hőseik általában alsóbb társadalmi osztályból származó, kiszolgáltatott, saját szavaikkal élve "szinte autisztikus" figurák, akik nincstelenségtől (A gyermek), magánytól (Lorna csendje), esetleg drogfüggőségtől szenvednek. Filmjeikben általában mégis felcsillan valami kis remény, általában az emberi szeretet és jóság formájában. A cannes-i filmfesztivál kedvencei közé tartoznak: az 1999-es Rosetta óta minden filmjüket a fesztiválon mutatták be, és kétszer is megnyerték az Arany Pálmát, a Rosettá-val és A gyermek-kel.

Jelenet a Rosetta című filmből

* * *

Hajdu Szabolcs

Hajduban az a legélvezetesebb, hogy fantasztikusan mesél: játékosan, rengeteg szeretettel, élénk fantáziával szövi a történeteit, amikben teljesen el lehet veszni. A Macerás ügyek, a Tamara és a Bibliotheque Pascal csodálatos, bohókás, színpompás világa beszippantja az embert, és bármilyen nyálasan is hangzik ez, de amikor kijövünk a moziból, szebb helynek látjuk a világot. Szép, mert van benne szerelem és varázslat és kaland. Ha Hajdu csak elbűvölő mesékben utazna, az is bőven elég lenne egy szép életműhöz, de a Fehér tenyér-ből, az Off Hollywood-ból és főleg a Hajónapló-sorozatban bemutatott Te országod-ból (nézd meg a filmet!) kiderül, hogy nem csak ebben a kicsit misztikus birodalomban érzi otthon magát. Bár sokkal többrétegű, mint egy hagyományos sportfilm, a Fehér tenyér bebizonyítja, hogy Hajdu megállná a helyét Hollywoodban is: ha épp ahhoz lenne kedve, akkor egy szabályosan szerkesztett sportdrámát is tökéletesen odarittyentene a vászonra. A Te országod pedig bepillantást nyújt abba a szomorú, lepattant világba, amit Hajdu rendszerint átszínez a fantáziájával, és kiderül belőle, hogy abszolút realista filmet is tudna csinálni (talán fog is, még nem tudni, a most készülő Mirage világa milyen lesz).

Hajdu Szabolcs a Bibliotheque Pascal forgatásán

Hajduról nem lehet érdemben írni anélkül, hogy megemlítenénk a színészeit, elsősorban feleségét, Török-Illyés Orsolyát, aki eddig majdnem minden filmjében szerepelt, és nem csak állandó színésznője, hanem - már csak abból kifolyólag is, hogy saját bevallásuk szerint az életüket átszövi a filmről való gondolkodás - alkotótársa is. A román filmszínészeket folyton dicsőítjük a Filmklub hasábjain (például itt meg itt), mert tényleg olyat tudnak, amit a magyarok (meg mások) nem, és a román színházi tapasztalatokkal rendelkező, román színészeket rendszeresen alkalmazó Hajdu filmjeinek is tartást adnak ezek a teljesen természetesen játszó művészek.

Tamarát lehordják a Tamara című filmben

* * *

Darren Aronofsky

Darren Aronofsky A forrás forgatásán

Még csak négy filmet rendezett, amik eléggé különböznek egymástól, de mindegyik olyan magabiztos munka, ami alapján feltételezhető, hogy a jövőben sem fog nagyon mellényúlni. Ha közös valami Aronofsky filmjeiben, az az erős, sokszor zsigeri szinten működő hatáskeltés. A Pi egy őrület szélén álló, megszállott elmébe kalauzol, a - mondjuk ki: hatásvadász - Rekviem egy álomért a drogfüggőség stációit mutatja be félelmetesen jól manipulálva nézőit, A forrás fantasztikusan látványos, szimbolikus meséje pedig már térben és időben is dezorientál minket. A pankrátor a korábbiakhoz képest realistább és visszafogottabb film, de a hús ereje és haldoklása ebben is olyan erővel van ábrázolva, ami torkon ragadja az embert.

Részlet A forrás című filmből

* * *

Wes Anderson

Wes Anderson az Édes vízi élet forgatásán

Bár izgat a dolog, nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék belelátni Wes Anderson agyába: némiképp ijesztő, hogy valakinek a fejében egy komplett párhuzamos univerzum létezik, ami nagyon hasonlít a valóságra, de egy kicsit mégis más. Színesebb, szeszélyesebb, kalandosabb. Anderson mindegyik filmje ebben a kedvesen őrült világban játszódik, ahol Ben Stiller és fiai egyenmelegítőben komolykodnak (Tenenbaum, a háziátok), Bill Murray sárga tengeralattjáróból vizslatja a halakat (Édes vízi élet), Jason Schwartzman indokolatlan bajusszal, mezítláb járja be Indiát (Utazás Darjeelingbe), George Clooney pedig tolvaj rókává változik (A fantasztikus róka úr). Mindehhez nyilván az is kellett, hogy Anderson megőrizze gyermeki gondolkodásmódját, de azért ne legyenek illúzióink: ha megnézzük mondjuk a Tenenbaum, a háziátok werkfilmjét, rögtön kiderül, hogy iszonyatosan maximalista (feltehetően elviselhetetlen, de legalábbis rémesen bogaras) alkotóról van szó. Ez persze nekünk tökmindegy, mi örülünk, hogy egyáltalán bepillantást nyerhetünk és egy kicsit átvágyakozhatunk a fantáziavilágába.

Bill Murray megküzd a kalózokkal az Édes vízi élet-ben