Johanna ter Steege: Egyedül utazom

A holland Johanna ter Steege játssza a főszerepet Török Ferenc jelenleg forgó Isztambul című filmjében, amely egy házasság szétesésének következményeiről szól. A színésznő, akit a magyar nézők leginkább Szabó István Édes Emma, drága Böbéjéből ismerhetnek, a hűtlen férjtől, Lukáts Andortól jut el a török szeretőhöz, Yavuz Bingölhöz. Ter Steegével az isztambuli forgatás kezdete előtt, Budapesten beszélgettünk húsz éve tartó, változatos európai karrierjéről és a magányos útról, amit figurája megtesz a filmben. Közben kiderült az is, hogy hogyan telt a két nap, amit a színésznő Stanley Kubrickkal töltött, és hogy milyen, amikor egyszerre kell vezetni, telefonálni és színészkedni.

- A pályád kezdetétől fogva különböző országokban dolgozol a legkülönfélébb rendezőkkel, Robert Altmantól kezdve Philippe Garrelen keresztül egészen Szabó Istvánig. Hogyan építetted ki ezt a nemzetközi karriert?

- Minden a legelső filmem, a Nyom nélkül miatt van. Az első Európa Filmdíj-kiosztón 1988-ban megnyertem vele a legjobb női mellékszereplő díját - mert akkoriban még erre is volt pénze az Európai Filmakadémiának, ma már csak a főszereplőket díjazzák. Szóval nagy szerencsém volt, hogy a legelső filmemmel megnyertem ezt a díjat, és hirtelen bekerültem az európai filmesek családjába. Egy csapásra ott termettem egy halom tehetséges ember közt, és ez sokat segített abban, hogy kiszakadjak Hollandiából.

Na, nem mintha ez lett volna a tervem. Épp csak végeztem a színművészetin, színházi színésznő voltam, és már az is hatalmas meglepetés volt, hogy egyáltalán kaptam egy filmszerepet. Előtte egyáltalán nem akartam filmszínésznő lenni, egyszerűen, mert fel sem merült bennem, hogy lehetnék, annyira távoli volt. De a Nyom nélkül sikere az egyik felkérést hozta a másik után. Azért ezek sem voltak egyformák: Robert Altmannál (a Vincent és Theo című filmhez - a szerk.) meghallgatásra kellett mennem egy egészen kis szerep kedvéért, Philippe Garrellel viszont találkoztunk egy kávézóban, és úgy kezdte, hogy "Jó napot Johanna. Szeretné a szerepet?" Én meg visszakérdeztem, hogy melyiket, mert két női szerep is volt a filmben. És kiderült, hogy a főszerepre gondol.

- És a találkozás Stanley Kubrickkal? (Ter Steege játszotta volna a női főszerepet az Aryan Papers című holokausztfilmben, de amikor bemutatták a Schindler listá-ját, Kubrick úgy döntött, mégsem forgatja le a filmet - a szerk.)

- Ő többször is megnézte a filmjeimet, és amikor először felhívott, fél órán keresztül konkrét kérdéseket tett fel különböző jelenetekről. Utána meghívott magához St Albansba, ahol első nap négy órán keresztül beszélgettünk. Minden szóba került a tenisztől kezdve a színészi pályán keresztül a második világháborúig. Másnap pedig próbafelvételeket készített. Déltől este tízig dolgoztunk, mindenféle improvizációt kért tőlem, miközben különböző lencséket próbált ki, és azzal kísérletezett, hogy hogyan lehet sminkkel öregíteni az arcomat. Este tízkor aztán azt mondtam, hogy "Stanley, már annyi mindent megtettem neked ma, most már itt lenne az ideje, hogy te is mondj valamit". Mire azt mondta, hogy "tiéd a szerep", és felbontottunk egy palack pezsgőt. Pályám legnagyobb csalódása volt, hogy az a film nem készült el.

Johanna ter Steege | Fotó: Hajdú D. András

- Az Isztambul hogyan talált meg?

- Ezt Kántor Lászlónak, a film producerének köszönhetem. Ismerte a munkáimat, és mivel a figura ugyan magyar, de keveset beszél, ezért úgy gondolta, el tudom játszani. Magyarul csak néhánszor szólalok meg a filmben, az isztambuli részben pedig tört angolsággal kommunikálok. Ez a film emberekről és arcokról szól, a nemzetiségük nem olyan fontos.

- Milyen a nő, akit játszol?

- Egy Katalin nevű, középosztálybeli nő, akinek a férje egyetemi tanár. Régóta házasok, van egy lányuk (Tenki Réka, a Katona József Színház tagja - a szerk.), aki már férjhez ment, és egy huszonnégy éves fiuk (a Kaposvári Színművészeti Főiskolán végzett Varga Norbert - a szerk.). A történet azzal indul, hogy a férj hazajön, és megmondja a feleségének, hogy elhagyja, mert beleszeretett az egyik, huszonnégy éves tanítványába (Bánfalvi Eszter - a szerk.). Ahogy ez már lenni szokott: az ötvenes férfiak szokásos problémája. Katalint ez hatalmas sokként éri, és csak úgy elkezd bolyongani az utcákon. Nem hajlandó beszélni, sokkos állapotban van, ezért elmegyógyintézetbe kerül, de másfél nap után megszökik. Úgy dönt, hogy mindent maga mögött hagy és külföldre utazik. Így jut el Isztambulba.

Johanna ter Steege | Fotó: Hajdú D. András

- A film végére hogyan változik meg a figurád?

- Tudatosabb nő lesz belőle, olyan, aki képes felelősséget vállalni a döntéseiért. És rájön, hogy az élet sokkal több lehetőséget tartogat, mint hitte. Kiszabadul a házassága bezártságából és egy teljesen új élet kezdődik el számára. De nem csak róla szól a film: amikor a nő tesz egy lépést, az egész család reagál rá. Olyan, mint amikor a vízbe dobott kő nyomán körkörös hullámok keletkeznek.

- Ha jól tudom, a második legfontosabb szerep a fiúé. Az ő története hogyan állítható párhuzamba az anyáéval?

- A történet a fiú felnövéséről is szól. Az anyja után megy Isztambulba, hogy hazahozza, de amikor megtalálja, megérti, hogy a nő min ment keresztül, és képes lesz elfogadni a helyzetet. De mindegyik figurára igaz - az apára is -, hogy szembenéznek az életükkel. Mindannyian bejárnak egy utat.

- Nehezebb olyan rendezővel és színésztársakkal dolgozni, akikkel nem közös az anyanyelvetek?

- Nem, mert a filmkészítés a kapcsolatteremtésről, a kommunikálásról szól. A dolog kulcsa mindig abban rejlik, hogy jó energiák jönnek-e létre az együtt dolgozó emberek közt. Néha tovább tart elmagyarázni a dolgokat, de ez nem rossz, mert ha keresned kell a megfelelő szavakat, akkor mélyebben elgondolkodsz azon, amit mondani akarsz.

Johanna ter Steege | Fotó: Hajdú D. András

- Hol tartotok most a munkafolyamatban?

- Hamarosan elutazunk Isztambulba, ahol először lesz három napunk, hogy összerázódjunk Yavuz Bingöllel és próbáljunk, aztán kezdődik a forgatás. Eddig még csak a fiamat játszó színésszel ismerkedtem össze. De a lányommal és a férjem szeretőjével nem is lesz közös jelentem, és a férjemmel is csak egyetlenegy, amikor elhagy. Szimbolikus értelemben is egyedül utazom.

- Tavaly szintén egyedül utaztál a Last Conversation című, akár kísérletinek is nevezhető filmben. Tudnál róla mondani pár szót?

- Júniusban a romániai Cluj-i filmfesztiválon is bemutatták. Egy nőről szól, aki egyedül ül a kocsijában, vezet és közben telefonál. A volt szeretőjével beszél, egy házasemberrel, aki elhagyta őt. A nő terve, hogy megjelenik a pasi családjánál és botrányt csinál. Hetvenhat percen keresztül beszélnek, amit egyetlen snittben vettünk fel, úgy, hogy tényleg én vezettem. Ez volt a legnehezebb szakmai feladat, amit valaha meg kellett oldanom, iszonyatosan kellett koncentrálni. Huszonnégy kamerával vettük fel, és ezeknek a felvételeiből van összevágva a film, de úgy néz ki, mintha egy kamerával készült volna.