Ki érdemli meg a csodát?

"Semmi sem teszi úgy próbára a hitet, mint egy csoda" - állítja a film külföldi plakátja. Mottónak jobban illene azonban az, hogy "Valóban szükség van csodákra?" vagy "Ki érdemli meg a csodát?" A kérdéseket sorolhatnánk  tovább is, ugyanis a Lourdes rengeteget felvet - de a képileg míves kidolgozásuknál nem merészkedik tovább, mert feleletet egyikre sem kapunk.

Úgy szól a fáma, hogy 1858-ban Szűz Mária megjelent egy parasztlánynak Dél-Franciaországban, valahol a Pireneusokban, és azt üzente az embereknek, látogassák meg jelenése helyét, ha a gyógyulás útjára akarnak lépni. Ezen a helyen áll ma Lourdes városa, ahová évről évre ezrek zarándokolnak el a hegyekből fakadó csodatévő víz erejében bízva.

Jessica Hausner osztrák rendező ebbe a környezetbe helyezte főhősét, Christine-t , a kerekes székbe kényszerült fiatal lányt, aki nyugodt személője a körülötte zajló szokatlan mindennapoknak. A lány csöndes megfigyelő, de belülről kétségek feszítik. Nem őszinte hite hozta ide, inkább a belső lázadás a sorsa iránt. A film különböző szituációkat teremt arra, hogy a lány önmagáról kényszerüljön beszélni - gyónás, közös ima keretében - s minden alkalommal azzal szembeni elégedetlensége kerül felszínre, hogy csak statisztálni tud saját életében. Kívülállónak érzi magát mindenhol, hiszen mozgáskorlátozott volta ellenére az egészségesek társaságát keresi (később egy szerelmi háromszög részesévé válik, melynek két másik tagja teljesen egészséges.)

A főszereplőt alakító Sylvie Testud remekül jeleníti meg a csöndjeiben is öntudatos, szkepticizmusát méltósággal viselő lányt. Az embernek az az érzése támad, a némafilmkorszak egyik legjobb színésze lehetett volna, ha száz évvel hamarabb születik. A többi szereplőt Christine-hez való viszonyán keresztül bemutatják be. A világtól elszigetelt társaság a szokatlan helyszínen kisebb társadalmi analízisre is alkalmat kínál. Hamarosan kiderül ugyanis: a betegek csak első látszatra mások, mint egészséges társaik, mindenki gyógyulni kíván, van ki fizikai, van ki lelki értelemben. A szigorú, de angyali főnővérről kiderül, hogy rákos. A Christine mentorává szegődő idős hölgy egyedülléttől való félelmét akarja leküzdeni azzal, hogy segít a lánynak.

Az óvatosan építkező történet érdekesen játszik a nézői elvárásokkal - a film első felében, amíg felrajzolja a mellékszereplőket, a viszonyokat, a csodát várjuk. Ám amikor valóban megtörténik az, mindvégig fejünk felett lebegteti a hirtelen jött boldogság törékeny voltát. Ugyanis a helyi szóbeszéd szerint csodák igenis léteznek, de amilyen gyorsan jönnek, olyan gyorsan el is múlnak. Nem csak Christine sorsát változtatja meg az, hogy egyszer csak képes használni a végtagjait, hanem a környezetében élők életét is. Idősebb segítője feleslegesnek érzi magát, a fiatal irgalmas nővér számára potenciális vetélytárssá emelkedik a jóképű férfi megszerzésénél, egyszóval alaposan megkavarja az eddigi viszonyokat.

Forrás: [origo]

A társaság többi tagja először hősként ünnepeli, megkapja "az év zarándoka" díjat, de a féltékenykedés, a rosszmájú megjegyzések gyorsan lábra kapnak. "Miért pont ő?" - teszik fel a kérdést, s talán jogosan, hiszen Christine az, aki a legkevésbé istenfélő. A vallás témájához rendkívül óvatosan közelít a film, nem mond ítéletet, így nézőként az érzések furcsa egyvelegével kell szembesülnünk: egyfelől a helyzet humorával, ahogy a Mária-kultusz üzleti oldalát, a turizmus fenntartását pellengérezi ki a film, giccsszobrokkal a szuvenírboltban, literre kapható szentelt vízzel. Másik oldalon viszont emberek valódi szenvedéseivel, az őszinte hittel találkozhatunk.

Azzal, hogy Hausner mindvégig két vasat tart a tűzben, talán a didaktikusság kelepcéit akarta kikerülni, a nézőre hagyva a választást: komolyan veszi-e a látottakat, vagy nevet rajtuk. A nyitva hagyott kérdések mögött viszont a rendező sem tudja, melyik oldal mellett foglal valójában állást. Ezért is hat némileg hiteltelennek, amikor Christine valóban lábra áll: az ironikus szkepszissel ábrázolt rituálék a film egy pontján mégis hatásosnak bizonyulnak? Erre a kettősségre rímel amúgy a képalkotás és a térszervezés is: a kinti jelenetek mind patetikus tömegeseményeket mutatnak be. A nemzeti zászlókkal felvonuló zarándokokat látva úgy érezzük, mintha egy hatalmas népünnepély közepébe csöppentünk volna. A látvány szép és grandiózus, de mindvégig az a kérdés foglalkoztat minket: van bármi haszna ennek? Ezzel szemben a belső terekben játszódó jelenetek az egyéni sorsokat veszik nagyító alá, ahol egy kedves gesztus néha segítőbbnek bizonyul, mint hogyha imákat rebegve szentelt vizet csorgatnak a betegre.

Forrás: [origo]

A statikus hosszú beállítások megkomponáltságukkal azt a benyomást keltik, hogy a szertartásosság itt az élet minden pillanatára kiterjed. A vallás tehát minden külsőségben jelen van, de hol rejtőzik az igazi hit? A tömeg erejében? A rituálékban? Vagy magukban az emberekben? De akkor miért éppen az gyógyul meg, aki a legkevésbé hisz?

A gyomorszorongató ambivalencia a film utolsó jelenetében csúcsosodik ki, amikor már a csoda szükségessége is megkérdőjeleződik, visszautalva a pap tanácsára, aki azzal vigasztalja a Christine-t, hogy sorsába bele kell törődnie. Így a vallási téma ellenére, a film legalább annyira szól az ember önmagához való viszonyáról is. Az igazi lelkierő nem feltétlenül az évekig tartó várakozáshoz, a kitartó sóvárgáshoz szükséges, hanem az élet elfogadásához. Egy gyönyörű szőke anyuka évről évre elhozza értelmi fogyatékos lányát (akit Tóth Orsi alakít) Lourdes-ba, aki mindebből nem sokat fog fel, csak hadakozik a rituálék ellen. Ilyenkor vetődik fel a kérdés: nem volna-e jobb mindkettőjüknek, ha az anya úgy tudná elfogadni és szeretni a lányát, ahogyan az megszületett?