A Tron első részét 1982-ben készítették, s mivel Amerikában hatalmas kultusz övezi, előbb-utóbb felmerült a folytatás kérdése. Már a kilencvenes évek elején felröppentek hírek a második részről, de a valódi munka csak a kétezres évek derekán vette kezdetét. Minden adott volt egy remek folytatáshoz, a technika beérett egy digitális csodaország megteremtésére, az első rész rendezője, Steven Lisberger produceri minőségben, Jeff Bridges pedig akkori karakterének idősebbik verziójaként tért vissza. Azt a röpke húsz évet bravúrosan áthidalták azzal, hogy a történet fonalát pontosan húsz évvel később folytatják, amikor a főhős, Kevin Flynn fia már felnőtt, és apja nyomdokaiban haladva ő is belép a Flynn által generált birodalomba.
Egyperces részlet a Tron: Örökség-ből |
Nagyok tehát az elvárások, egyszerre kell továbbvinni a '82-es film kultuszát, és a mai mércének megfelelően meg is újítani azt. Az IMAX-terem tele nézőkkel, izgatott a légkör, és mikor felkerülnek a szemüvegek, a vásznon látható rövid üzenetben maga Kevin Flynn közli velünk, hogy az elkövetkezendő huszonhárom percet mi látjuk a világon először.
Az első jelenet egy két dimenziós bevezető, hogy addig is növekedjen izgalmunk. Még a való világban járunk, ahol Kevin Flynn fiát, Samet látjuk, a nemtörődöm, de tehetséges huszonéves srácot, aki jeleket észlel a régi Flynn játékteremből, így utánajár a dolognak. Apja régi gépét megtalálva, amelyen azóta is futnak a programok, beszippantja a titokzatos digitális világ - innen kezdődik a 3D-élmény. Három hosszabb részletet kapunk a filmből. Az első a fiú érkezését mutatja be, a következő egy nagyszabású tömegjelenet, ahol óriási arénában lemezpárbajozik főhősünk. Harmadszor pedig egy motorosüldözés pergő pillanatainak lehetünk tanúi, amely apa és fia újratalálkozásáig vezet.
A Tron: Örökség előzetese |
A '82-es film látványvilágából több dolgot is próbáltak átmenteni, leginkább a formavilág szempontjából. A jelmezek stílusa, a szuper-járgányok formája szinte megegyezik a két filmben. A világító neoncsíkok és a koncentrikus körök vizuális motívuma is visszatér. Ennek ellenére mégis teljesen más a két alkotás, és ezt nem csak a technika eltérő minőségére értem. Az eredeti film kékes árnyalatait szürkére és feketére cserélték, amelynek egyetlen ellenpontja a vakító neon fehér. Furcsa, hideg, riasztó világot kapunk, kis latexszel, és fémes csillogással megspékelve.
Ám nyomasztó volta ellenére is lehet valami káprázatos, és érdekfeszítő, de a Tron második része sajnos nem az. Egyrészt azért, mert a 3D-látvány csak bizonyos pillanatokban válik abban az értelemben lehengerlővé, hogy tényleg azt érezzük, megnyílt a vászon mögött a tér. Néhány ilyen momentumot tudnék csupán kiemelni, az egyik a "szétpixelezés" büntetése, amikor kristálypor méretű darabkákra robban szét az egyik szereplő, a másik, amikor egy figura úgy vált hirtelen távolságot a kamerához képest, hogy a tér egész mélységében kihasználódik.
A másik ami erősen nyugtalanított, hogy mintha ez az ízelítő a látványon kívül semmi mást nem szándékozott volna nyújtani. (Ezalatt természetesen az általam látott huszonhárom percet értem, lehet hogy a film egészéről ez nem mondható el.) Abban biztosak lehetünk, hogy sokat repkednek, harcolnak, motoroznak ebben a világban, de ezen kívül mi is a lényege ennek a rideg pixelbirodalomnak? Mik a szabályai, mi szerint működik itt az élet?
Daft Punk együttes a Tron: Örökség-hez készített klipje |
Egyetlen jelenet van, amely valamennyire választ adhat ezekre a kérdésekre, ez pedig Sam érkezésekor az "átöltöztetés" rész, amikor négy kiber- domina átalakítja a fiút hozzájuk hasonlóvá. A négy nő robotszerűen mozog, de emberi megjegyzéseik vannak, s miután elvégezték dolgukat visszavonulnak a szoba négy sarkába, ahol rájuk záródik egy páncél. Az itteni lények, mintha robot és ember határmezsgyéjén mozogva, egyfajta rabszolga státuszba lennének szorítva. A modern idők gladiátorjátékának mintájára űzött lemezpárbaj is ezt az értelmezést támogatja. A grandiózus akciójelenetek azonban több utalást is elbírtak volna a digitális világ működési struktúrájával kapcsolatban.
Azt gondolnánk, legalább Jeff Bridges láttán megtelik némi élettel a film és felébred érdeklődésünk, de az apa és fia találkozását bemutató jelenet is csupán néhány száraz perc, lélekemelő muzsikával aláfűtve. Összességében kapunk egy humor és érzelemmentes, legkevésbé sem szerethető világot, amely Disney-film révén igencsak furcsa. Kíváncsi vagyok, a nyomasztó ízelítő meghozta e bárkinek is a kedvét ahhoz, hogy a decemberi bemutató alkalmával, a karácsonyi filmek özöne közepette erre a filmre váltson jegyet. A tizedik percben hátam mögött megcsörrenő telefon, majd az azt követő csacsogás azt súgta, nem csak nekem vették el tőle a kedvem.