Hat film, ami megváltoztatta a nőket

Az Ízek, imák szerelmekben Julia Roberts körbeutazza a bolygót, hogy megtalálja önmagát, és kedvet csináljon a moziban ülő nőknek is az utazgatós önfelfedezéshez. A lehetséges új női szerepet vagy életstílust mutató, izgalmas figurákban nem szűkölködik a filmtörténet, összeszedtük azt a fél tucatot, ami szerintünk a legnagyobb hatást gyakorolta a nőkre.

Álom luxuskivitelben (Breakfast at Tiffany's, 1961) - avagy merj többet akarni

Az első igazi Szex és New York-csaj Holly Golightly, a vidékről New Yorkba került, egyedül remekül boldoguló, partykon csillogó, ugyanakkor persze titokban magányos leányzó, aki a naivitás, az önzés és az életöröm olyan elegyét hozza, amit legközelebb - kissé kifacsart változatban - Carrie Bradshaw szállít nekünk mintegy negyven évvel később. A film elhagyta az alapjául szolgáló Truman Capote-kisregény keményebb vonásait, főképp azt, hogy Golightly prostituált, de részint pont ettől válhatott az Audrey Hepburn által megformált figura olyan valakivé, aki azonnal belopta magát a férfi és a női nézők szívébe is.

Forrás: [origo]

Golightly összetett személyiség, aki megtanulta, hogy csak saját magára számíthat, és megszerzi, amit akar, ugyanakkor bájos álmodozó, akinek a Tiffany's ékszerbolt előtt elfogyasztott reggelijei nem csak a jobb élet utáni vágyát testesítik meg, hanem romantikára ácsingózását is. De utóbbihoz csak hámozással lehet eljutni, mert a nagyvárosban önvédelemből páncélt növesztett, ahogy majd utódai is teszik - a film mai napig tartó népszerűsége minden bizonnyal főleg annak köszönhető, hogy lányok tömegei azonosulnak még most is ezzel a kettős attitűddel. És akkor még nem szóltunk a megjelenéséről: ő a kis fekete ruha nagykövete, aki hosszú szipkás cigarettájával megteremtette az egyszerre kislányos és szexis, őzikés elegancia stílusát, amit azóta is próbálnak másolni.

* * *

A nyolcadik utas: a Halál (Alien, 1979) - avagy merj több lenni

Ellen Ripley minden akciócsaj anyukája Sarah Connortól a Kill Bill Beatrix Kiddójáig. Születésének körülményei érdekesek: a film forgatókönyvének korai verziójában az űrhajó hétfős legénysége még uniszex volt, és a forgatókönyvírók oda is biggyesztettek egy megjegyzést, hogy bármelyik figurából lehet akár férfit, akár nőt faragni. A producerek aztán úgy gondolták, egy női főhőssel filmjük kiugrik majd a sci-fik tömegéből, és milyen igazuk volt. Az alien sorban csinálja ki a hajó nem kifejezetten alien-irtásra kiképzett legénységét (Ripley-n kívül öt pasiból és egy nőből áll a csapat), a mindannyiuknál elszántabb, hidegfejű és főleg bátor Ripley viszont élve ússza meg a kalandot - és még a macska megmentésére is van gondja.

Forrás: [origo]

Ripley csodálatraméltó figurájának hatása messze túlmutat a sci-fi és az akciófilm műfaján: a karrierjükön keményen dolgozó nőktől kezdve az egyedülálló anyákig minden olyan nőnek példaképe lehet, aki az árral szemben, a férfiak által dominált világban próbál érvényesülni. Azt üzeni, hogy bízz magadban, ne foglalkozz azokkal, akik megpróbálnak eltántorítani a célodtól, és mindig tedd azt, amit jónak látsz (és persze, ha arra kerül sor, lődd szét a rohadt alieneket). Bár ismerek számos pasit, aki szexisnek találja Ripley-t, androgün megjelenése önmagában is erős üzenet a hagyományos nemi szerepek és a nők tetszeni és megfelelni akarása ellen.

* * *

Flashdance (Flashdance, 1983) - avagy merd megvalósítani az álmodat

Külön cikket szentelhetnénk csak az álmok megvalósítását középpontba helyező filmeknek, de mértéktartók vagyunk, és csak néhány különösen nagyhatásút emelünk ki. Bármilyen valóságtól elrugaszkodott is a balett-táncosnőnek készülő hegesztőmunkás (!) csaj sikertörténete, Jennifer Beals figurája annyira szerethető, hogy torkunkban dobog a szívünk, hogy sikerüljön bekerülnie a tánciskolába, a rosszullét kerülget minket, amikor a meghallgatáson hibázik és a végén repesve szárnyalunk vele együtt. Bármi is legyen a téma, a hollywoodi film a legtöbb esetben a vágyteljesítésről szól, és az iparág szépen felfedezte, hogy érdemes külön a nőkre szabott "gyógymozikat" csinálni.

Forrás: [origo]

Az utazós-újrakezdős filmek ezeken belül is egy külön alcsoport, élükön a Napsütötte Toszkáná-val, ami ugyan könyvalakban népszerűbb és sokkal élvezetesebb, mint a Diane Lane főszereplésével készült lapos filmváltozatban, de azért nem maradhat ki, hiszen az egyik legalapvetőbb "új helyen új élet"-film. Különösen vonzó benne, hogy nem egy huszonéves bombanő kerekedik fel, hagyja maga mögött régi életét és vág bátran álma megvalósításába, hanem egy erősen középkorú hölgy, aki ezzel üzeni az álmodozó nőknek, hogy sosincs késő újra kitalálni magunkat. Az Ízek, imák, szerelmek is ennek a műfajnak az egyik - kevésbé sikerült - képviselője.

* * *

Elemi ösztön (Basic Instinct, 1992) - avagy vedd el, amit akarsz

Tépelődtem egy darabig azon, hogy ez a film beleillik-e a cikk koncepciójába, mert az Elemi ösztön tagadhatatlanul inkább a pasik fantáziáját indította be, Sharon Stone gyilkos hajlamú, (bi)szexuális ragadozó figurája valószínűleg sokkal nagyobb hatással volt a férfi nézők nőkkel szemben támasztott elvárásaira, mint közvetlenül a nőkre. Mégis muszáj szót ejtenünk a femme fatale-okról, akik a 40-es években értek fel népszerűségük csúcsára olyan filmekben, mint A máltai sólyom vagy a Kettős kárigény, de azóta is rendszeresen visszatérnek, és az Elemi ösztön Catherine Trammelje kétségtelenül az egyik legszebb példány közülük.

Forrás: [origo]

Az ellenállhatatlan csáberővel bíró, férfiakat a bűn útjára vezető és romlásba döntő vamp népszerűségét sokféleképpen lehet magyarázni (pl. a férfiak igényével, hogy elcsábítsák őket vagy akár rejtett mazochizmusukkal). De ha maradunk a női szemszögnél, akkor világos, hogy Trammel és társai által a nők kiélhetik az olyan erotikus fantáziáikat, amiket az életben esetleg nem mernének megvalósítani, emellett pedig átélhetik a férfiak fölött gyakorolt hatalom kéjes érzését is. Stone figurája szexuális tárgy ugyan, de ez saját választása és eszköze a hatalom gyakorlására, ha úgy tetszik, feminista fricska. Michael Douglas egyébként nem sokkal később egy másik ragadozó nő prédájává vált: az 1994-es Zaklatás-ban Demi Moore fordította meg a szerepviszonyokat és zaklatta szexuálisan a beosztottját - reméljük, róla nem sokan vettek példát.

* * *

Szex és New York (Sex and the City, 1998-2004) - avagy állj meg a saját (Manolo Blahnik cipős) lábadon

Hasábjainkon már többször és alaposan dokumentálásra került a Szex és New York-jelenséggel szembeni viszolygásunk (például itt és itt), és végre eljött az alkalom, hogy kifejtsük, mit és miért nem szeretünk Carrie Bradshaw-ban, miközben azt is megpróbáljuk megérteni, miért gyakorolt nagy hatást ez a sekélyességet zászlajára tűző sorozat nőtársainkra. Egyik kolléganőm úgy foglalta össze a Szex és New York nőknek szóló üzenetét, hogy "merj beülni egyedül egy étterembe és egy jót enni", és értem én: Carrie-ék valóban Holly Golightly leszármazottai, független, öntudatos nők, akik egymásra és saját magukra támaszkodva az utolsó cseppig kiélvezik az életet, akkor is, ha a nagy ő késlekedik, ezért nem kérnek elnézést és nem jönnek zavarba.

Forrás: [origo]

Ezzel az üzenettel semmi baj, azzal már sokkal inkább, hogy a "kiélvezik az életet" a sorozat értelmezésében azt jelenti, hogy ágyba bújnak szinte bárkivel (vagy éppen a vibrátorukba szeretnek bele), gátlástalanul költekeznek, visítoznak és úgy általában harmincas, majd a filmekben már negyvenes korukat meghazudtoló módon, idétlen bakfis módjára viselkednek és gondolkodnak. Ezeknek a nőknek a legfőbb jellemzője az önismeret teljes hiánya, no meg a megfontoltságra, tapintatra, elmélyülésre való képtelenség. A legszomorúbb, hogy a sorozat azt a hamis képet sugallja, mintha az alapvető emberi értékek és az élet élvezete egymást kölcsönösen kizáró dolgok volnának, pedig dehogy. Aki egy kis egészséges hedonizmusra vágyik, annak ajánlom inkább ezt a könyvet sorvezetőnek a sipákoló perszónák helyett.

* * *

Bridget Jones naplója (Bridget Jones's Diary, 2001) - avagy ne ess pánikba, ha elmúltál harminc és egyedülálló vagy

Nem mondhatnám, hogy Bridget Jonest sokkal többre tartom, mint Carrie Bradshaw-t: az eredeti regényfigura hihetetlenül korlátolt, önző és megjátszós, és csak a jellegzetes angol szarkazmus teszi némiképp elviselhetővé - más kérdés, hogy a filmváltozatokban egy kedvesen butuska, jó szándékú kis szöszit faragtak belőle, akit már sokkal könnyebb szeretni. Ha agyamra is megy a nőszemély, aki kényszeresen számolja a bevitt kalóriákat és alkoholegységeket, azért azt készséggel elismerem, hogy Bridget Jones óriási segítséget nyújtott és nyújt nőtársaimnak.

Forrás: [origo]

Harminchárom éves, van egy viszonylag menőnek számító állása, néhány jó barátja és siralmas szerelmi élete. Bármilyen vicces is, amikor azon aggódik, hogy egyedül fog meghalni és kutyák eszik meg a felfedezetlen holttestét, rengeteg hasonló élethelyzetben levő nő titkos félelmét mondja ki. Nem azt dörgöli az orrunk alá, hogy ő egyedülállóként is szuper elégedett az életével - ennek hiábavaló bizonygatására Carrie Bradshaw van rágörcsölve -, hanem azt mutatja meg, hogy még nem kell feladni. Nem példakép, hanem sorstárs, akiben magukra ismerhetnek a nők és megkönnyebbülhetnek: ha számára még van remény, akkor számomra is.