Plasztiklány a tehenek közt

Aki már rosszul van a sablonos hollywoodi romantikus komédiáktól, most beülhet a Tamara Drewe-ra, ami eleven figurákkal és bájos angol humorral gyógyítja be a Katherine Heigl és Jennifer Aniston ütötte sebeket.

Tudjuk, hogy a képregények nagyon sokfélék lehetnek, ha például egy középkorú angol grafikusnő kezei közül kerülnek ki, akkor az is lehet, hogy Thomas Hardy Far from the Madding Crowd című regénye ihleti őket és egy angliai, vidéki írókommuna életéről mesélnek. Ha pedig ezt a Tamara Drewe című képregényt Stephen Frears veszi kezelésbe, akkor a moziban 'Tamara Drewe' lesz belőle - gondolom, az eredeti filmcím azért került idézőjelbe, hogy érzékeltesse a sok áttétet.

Igaz, hogy a sztori rengeteg elemét a Hardy-regényből emelték át, és plusz fricskaként az egyik főszereplő egy Hardy-életrajz kiköhögésén nyűglődik, de a mindig könnyed kézzel dolgozó Stephen Frears ebből semmit sem dörgöl azoknak az orra alá, akik vonatkozó irodalmi előképzettség nélkül ültek be a moziba. Hanem bedobja Gemma Artertont mint Tamarát a plasztikázott orrával, forrónadrágjával és a csendes kis kommuna tagjainak vérét veszélyesen felpezsdítő szexuális túlbugyogásával.

Az egykor kampósorrú, most pisze és szexis újságírónő belecsobban a tehenekkel tarkított hétköznapokba, és mindenki megkergül: róla álmodik a grafikusból földművessé lett izmos szomszéd (Luke Evans), a korosodó, sikeres krimiíró (Roger Allam), aki amúgy is rendszeresen félrekufircol, és az Egyesült Államokból ékezett Hardy-tudóst (Bill Camp) sem hagyja hidegen. De persze ő egy rocksztárral (Dominic Cooper) jön össze.

Hogy ki kivel kavar és kinek a szívét töri ripityára, az nem is olyan iszonyatosan fontos, sokkal érdekesebb ez a zárt világocska és a benne mozgó figurák. Frears mindig jó ízléssel választ alapanyagot és nagyon-nagyon tehetséges rendező, bármit is vesz a kezébe, legyen szó az illegális bevándorlók nyomoráról (Gyönyörű mocsokságok), a 30-as évek Angliájának reménytelenségéről (Liam), vagy egy amerikai fickó szerelmi csalódásairól (Pop, csajok, satöbbi), mindig előpiszkálja a figuráiból az embert.

Forrás: [origo]

Gemma Arterton és Dominic Cooper a Tamara Drewe-ban

Az apró kis jellegzetességekre koncentrál, amik egyénivé teszik őket, a gyarlóságokra és szerethetőségekre, és ezeket akár egy tekintettel vagy egy pontosan időzített félmondattal képes átvinni. És mellesleg, ő az egyik legjobb humorú élő rendező (erre a film önmagában is bőven elég bizonyíték, de a cannes-i sajtótájékoztatót is érdemes megnézni, ami majdnem ugyanolyan vicces), és persze a humor mindig a figurák jelleméből fakad, nem pedig valami mesterségesen a filmbe plántált kényszerűség, mint amikor Adam Sandler belehugyozik a medencébe vagy Katherine Heiglnek kivillan a bugyija.

Az álmos városka lakói az orrunk előtt elevenednek meg, a krimiíró sokszorosan megcsalt, összetört és mégis bölcs felesége (a főleg tévés színészként dolgozó, remek Tamsin Greig), a két halálosan unatkozó, jobb mulatság híján mások életébe belerondító kamaszlány, vagy akár a helyi kocsma pár jelenetben felbukkanó tulajdonosnője mind-mind tüneményes, kézzel fogható figurák, és a hétköznapi életük csordogálása tökéletesen leköti az embert. És az egész közepén ficánkol Gemma Arterton, aki igazság szerint nem valami nagy színésznő, mimikája például szinte egyáltalán nincsen, de mégis működik, mert szexuális kisugárzása viszont van bőven, és ezt Frears minden pillanatban kiaknázza, nem pedig agyonnyomja.