Melegnek lenni vagy nem lenni

Olaszország kedvenc nőcsábásza meleg szerepet vállalt, hogy elmesélje, milyen meghasonlásban élni. Szerencsére eközben Ferzan Özpetek fogta a kezét, aki nemcsak sokat tud a témáról, de még mindig az egyik legkifinomultabb ízlésű európai rendező. Legújabb filmje, a Szerelem, pasta, tenger igazi nagystílű, szenvedélyes mozi.

Ha már giccs, hát legyen ilyen. A giccshez is kell ízlés. A Szerelem, pasta, tenger egy tökéletes giccsfilm, olyan, amilyet csak az olaszok tudnak csinálni - még ha egy török rendezte is azt az olasz filmet. A címe rémes egyedül, nem is így hangzik az eredeti, ez magyar ferdítés. A pontos fordítás "Állandó fenyegetettségem" lett volna, de gondolom, a forgalmazó inkább ijesztőnek, mint nézőcsalogatónak találta. Ez viszont olyan megtévesztő, hogy félő, így teljesen más közönség ül majd be rá, mint amelyiknek való. És az senkinek sem lenne jó.

Tegyük tehát világossá mindjárt az elején: ez az film a melegekről szól. Nem tengerparti romantikázásra kell gondolni, meg teraszos étteremre, ahol a hősnő húsos ajkai beszippantják a spagettit. Ehelyett őrlődő melegekre, akik nem tudják, hogyan legyenek egyszerre tisztelettudó gyerekek, és önmagukhoz hű felnőttek. Ferzan Özpetek filmjeiben eddig is fel-felbukkant a meleg-téma - hol fontosabb motívum, hol mellékszál volt, ezt a filmjét azonban kifejezetten a jelenség kibeszélésére szánta.

A film főhőse Tommaso, egy jómódú vidéki família sarja, aki szabadulni akar a családi bizniszből, és inkább íróként futna be karriert Rómában, és élné az életét azonos nemű szerelmével. Mire elhatározza, hogy mindezt felfedi a szülei előtt, hogy szegények ne tápláljanak tovább hiú reményeket a családi vállalkozás folytatásáról, meg egy szép vidéki esküvőről, addigra valaki más is úgy dönt a rokonságból, hogy véget vet az áltatásnak. Tommaso így a "hátsó sorból" nézheti végig, mi történt volna, ha ő szólal meg előbb, és közben újra átgondolhatja, mit is akar valójában.

Így hangzik lecsupaszítva, de a film éppen attól jó, hogy nem ilyen egyszerű. Hogy semmit nem jelent ki, és nem ítélkezik. Nem sajnálja le azokat a szülőket, akiknek a gyermekük homoszexualitását elfogadni első pillanatban elképzelhetetlen. Nem ítéli el őket azért, mert rettegnek mások véleményétől, mert ez számukra megsemmisülésnek tűnik. Nem haragszik rájuk azért, mert fogalmuk sincs az egészről, és ragaszkodnak az önáltatáshoz.

Nem jelenti ki, hogy a melegek csak a saját nemükhöz vonzódhatnak. Nem állítja azt sem, hogy egyszer "ki lehet gyógyulni belőle". Nem keresgéli, hogy mitől lesz valaki meleg. Nem ruházza fel a főhőst nőies tulajdonságokkal, sőt, Olaszország Brad Pittjével játsszatja el, de nem tagadja azt sem, hogy a melegek között vannak affektáló pojácák.

És bár mindezek alapján úgy tűnhet, ez a film azoknak szól, akiket a téma valamilyen formában érint, komoly tévedés lenne így gondolni. Éppen az a lényeg, hogy valójában ugyanazok az érzelmek, kínok és dilemmák hatják át mindannyiunk életét.

Akármilyen gyönyörű volt az egész film, és lenyűgözve léptem ki a teremből, visszatekintve a színészek arca maradt meg leginkább belőle. Brilliáns volt a szereplőválasztás. Elsősorban persze a Tommasót alakító Riccardo Scamarcióra (Bűnügyi regény, Testvérem egyedüli gyerek) gondolok. Mivel ő az olasz film göndör hercege, máskor is láttam már, és volt időm csodálkozni azon, mitől válhatott ekkora sztárrá. Többé nem kell töprengenem rajta, mert most épp kiverni sem tudom a fejemből azt a mélabús arcát. Nem csinál szinte semmit, elég, ahogy néz, minden benne van.

A másik felejethetetlen arc a család matrónáját alakító Ilaria Occhinijé. Ilyen nemes metszésű vonásokat ritkán lát az ember, és hozzá ilyen előkelő tartást, póz nélküli méltóságot. Fantasztikus ember lehet, csodálom, hogy eddig nem ismertük. Viszont biztosan hallunk még a fiatal szépségről, Nicole Grimaudóról, aki nemcsak finom nő, de érzékeny színész is.

Van azonban a filmnek egy commedia dell'artéba hajló vonulata is. A szülők szenvedése gyakran kabaréba illő jelenetekben körvonalazódik, amik képesek elmenni addig a határig, hogy egyáltalán komolyan vehessük őket, vagy kiérezzük belőle a valódi szenvedést. A kisváros főutcáján egymásba botló úriasszonyok rikácsolása például nemcsak, hogy karikaturisztikus, de elcsépelt is, ahogy a harsányan titkolózó papa, vagy a férfiak után sóvárgó vénlány figurája is. Amikor pedig belépnek a képbe a Rómából jött meleg barátok, végképp veszélybe kerül a film komolysága. Érthetetlen módon még egy szobalány is dalra fakad, mintha a Megasztár is be akarna szivárogni a filmbe. De a csúcsciki jelenet az, amikor egy meleg diszkóklip veszi kezdetét a térdig érő tengerben - ott igazán megijedtem. Bámulatos módon végül mindig helyrebillen a sztori.

Bár ezeket a jeleneteket vehetjük vadhajtásoknak is, tény, hogy már Shakespeare-nél is bevett dolog volt a színművek két síkra bontása: az egyik síkon játszódott a valódi cselekmény, a másikon meg az egyszerűbb néprétegek (szolgálók, mesteremberek) szórakoztatták a saját közönségüket. De lehet, hogy ez csak mentség. Mindenesetre Özpeteknek is sikerül a kötéltánc, a komoly kérdések végig dominálnak, és az egész film koherens marad.

És pont ez az, ami megmutatja, hogy Ferzan Özpetek még mindig jó rendező. Mert ízlése van. Ezt bizonyítja a szereposztás, a helyszín, a lágy képi világ, a hiteles dialógusok, a komplex történet. A legkevésbé sem nevezhető művészfilmnek a Szerelem, pasta, tenger, de szép világ volna, ha minden közönségfilm ilyen érzékeny és összetett történetet mesélne el. Mert akármilyen populáris stílusban készült, a legkevésbé sem olcsó vagy ostoba. Nem akar válaszokat adni, nincs egymondatos tanulsága, nem rág semmit a szánkba.

Aki már leírta Ferzan Özpeteket, most beláthatja, hogy hibázott. Azt szokták mondani, hogy a tehetség egy állapot. Hát, most újra jó passzban van.