Kiherélték a rock nagyágyúját

Íme egy film, melyet az egész család élvezhet: a fiúk a csatajelenetek, a lányok a szerelmi történet, a felnőttek pedig a suttyó poénok miatt. Elvileg. Merthogy a Gulliver utazásai minden, csak nem kacagtató családi film, és ezt a tényt pedig még Jack Black rengő pocakja sem képes velünk elfeledtetni.

Swift hajótöröttjének meséjét valószínűleg mindenki ismeri. A legújabb változatban azonban modern környezetbe helyezték az eredeti koncepciót, így született meg a New York-i újságnál postásként dolgozó átlagember, Lemuel Gulliver (Jack Black) alakja. Már itt felmerül a kérdés: ha olyan korban játszódik a történet, amikor a számítógép a harmadik kezünknek számít, miért tartották meg a Gulliver nevet? Manapság senkit sem hívnának így - nem is beszélve arról, hogy az unalomig ismételt Bermuda-háromszög legendája sem izgat fel már senkit.

Gulliver egy balul elsült csajozásnak köszönhetően kényszerül oda, hogy megírjon egy cikket az úti élményeiről. Csakhogy a hajójával (melyet saját bevallása szerint nem is tud vezetni) egy örvénybe kerül és a kis emberek országában, fogolyként tér magához. Egy véletlen lehetőségnek köszönhetően, amikor mindenki szeme láttára, bokáig lehúzott gatyában lehugyozza a király életét veszélyeztető, égő épületet, visszanyeri szabadságát és boldog-boldogtalannak osztogatja erőltetetten laza tanácsait, és mellette szembeszáll az állam nyugalmát veszélyeztető ellenséggel.

A precízen adagolt és tökéletesen kiszámított elemeknek köszönhetően dobogós lehet az év legpocsékabb családi filmjeinek listáján, pedig még csak februárt írunk. A forgatás során valószínűleg írtak egy listát, amin összegyűjtötték a legkülönfélébb embereket megnevettető eszközöket, majd megpróbálták ezeket beleszuszakolni 85 percbe. Ezáltal a filmet elvileg bármilyen korú és nemű néző magáénak érezheti - a fiatalok a popkultúrából kihalászott utalások, az idősebbek pedig a Shakespeare-i modorossággal beszélő, kosztümös lilliputiak által. Csak így jöhetett létre az alkotásnak cseppet sem nevezhető montázs, amelyet feltehetően zsíros csekkek motiváltak és ahol a rendező, Rob Letterman (Cápamese) egyéniségének még csak a morzsája sem látható. Ráadásul a 3D élménye semmit sem nyújt, pedig a méretbeli különbségek érzékeltetése sok lehetőséget rejtett volna magában.

Adaptációnak felszínes, látványosnak kevés, viccesnek pedig cseppet sem nevezhető - pedig az őrült humoráról és egyedi zenei ízléséről ismert Jack Black (Rocksuli, Tenacious D, avagy a kerek rockerek) lett volna az egyetlen garancia a fergeteges poénokra. A film humorát azonban a lecsúszó gatyákra alapozták, ami húsz évvel ezelőtt még mosolygásra késztetett volna, manapság azonban kevés. A helyzetet csak rontják a sztereotipizált és bugyuta szereplők, akik közül a bájos, de buta libára hajazó hercegnő (Emily Blunt) okozza a legmaradandóbb károsodást. Mintha a színészek valamilyen biztonsági játékot játszottak volna és az idegesítő szerepből nem is akartak volna kitörni - mindenki elbohóckodta, amit kellett és kalap-kabát. Ráadásul a film végig olyan, mintha nem tudták volna eldönteni, hogy az egészet modernizálják, vagy csak egyes jellemzőket - így a hercegnő egyszer kosztümben, másszor nadrágban flangál; a királyi család tagjai pedig egyszer barokkos körmondatokat használnak, másszor pedig szlenget.

Gulliver utazásai | Jason Segel és Emily Blunt

Rég nem akadt példa olyan filmre, amely annyira szájbarágósan próbált volna eladni bizonyos termékeket, mint a Gulliver utazásai. A direkt marketing ezúttal rosszul sül el: hiába a majd' féltucatnyiszor arcunkba tolt kóla, telefon és játékkonzol, ha ennyire erőszakos a módszer. Az eredeti történet mondanivalóját és hangulatát, mint az egyik kis lilliputit, elnyelte a nagy Amerikai Segg.