Őrület ez a nő! - A legemlékezetesebb őrült nők a filmekben

A Fekete hattyú című filmben szegény Natalie Portman idegeit megtépázza a táncosként ránehezedő nyomás. Ennek apropóján összeszedtük a filmtörténet legemlékezetesebb őrült nőit. Kedvenceink közt szerepel a pszichopata Angelina Jolie, a férfiundorban szenvedő Catherine Deneuve és Michael Douglas lerázhatatlan szeretője is. Vigyázat, a cikk számos spoilert tartalmaz.

Alkony sugárút (Sunset Blvd., 1950)
Rendező: Billy Wilder

Érdemes újranézni: pengeélesen szellemes, ma is frissnek ható szövegekkel van tele ("Egy tucat túlórázó PR-os rettenetes dolgokat képes művelni az emberi lélekkel"), végtelenül szórakoztató és a lélektani ábrázolás is hiteles. Főhősünk a film kezdetén már halott - remek húzás az is, hogy egy hulla narrálja a történetet. A sikertelen forgatókönyvíró (William Holden) véletlenül bekeveredik az egykori sztár, Norma Desmond (Gloria Swanson) önámító tébolyának hálójába, és hát nem is keveredik ki belőle soha.

Az Alkony sugárút zárójelenete

A film televan hollywoodi fricskákkal (Cecil B. DeMille rendező saját magát játssza, Desmond inasát Erich von Stroheim alakítja, aki a Queen Kelly-ben rendezte Swansont stb.), és tekinthető az álomgyár abszolút kritikájának is. Desmond a hírnév, a szépség és a fiatalság ködében élő ötvenéves ex-színésznő, aki nem hajlandó tudomást venni róla, hogy a némafilmek leköszöntével az ő sztárságának is leáldozott, és egy álomvilágot épít fel magának, amelyet csak saját pusztulása árán lehetne lerombolni. Swanson olyan fantasztikusan játssza, hogy pontosan értjük, miért nincs menekvés a fiatal író számára: Desmond az egyik pillanatban karmoló-maró hárpia, de a másikban sebzett madárka, akit muszáj tenyérben melengetni.

Néznivaló: Janis Joplin és Gloria Swanson bizarr találkozása Dick Cavett beszélgetős műsorában

* * *

Iszonyat (Repulsion, 1965)
Rendező: Roman Polanski

Ez volt Polanski első angol nyelvű filmje, amit állítólag csak azért írt meg Gérard Brachhal, hogy az ezen megkeresett pénzt felhasználhassák Polanski következő, Zsákutca című filmjének elkészítéséhez. Akárhogy is, a thriller olyan remekmű lett, amitől még ma is futkározik az ember hátán a hideg, a film e szerző szerint még a Rosemary gyermeké-nél is hatásosabb. Itt ugyanis nincs se sátán, se semmi természetfeletti kavarás, csakis a beteg emberi psziché nagyon is hiteles ábrázolása.

Az Iszonyat zárójelenete

A Catherine Deneuve megformálta Carol különös, de nem hihetetlen betegségben szenved: irtózik a férfiakkal való mindennemű kontaktustól. Az amúgy is ingatag pszichéjű lány igazi összeroppanása akkor következik be, amikor magára marad a londoni lakásban, ahol nővérével él. Látványos hallucinációk gyötrik, például megrepednek a lakás falai, és kezek nyúlnak ki felé. Polanski nagyon érzékletesen mutatja meg a realitással kapcsolatát veszett, pszichotikus elme működését, a film legelegánsabb húzása pedig, hogy a záróképen, egyetlen sokatmondó fotóval felfedi Carol iszonyatának addig csak sejthető okát.

* * *

Egy hatás alatt álló nő (A Woman Under the Influence, 1974)
Rendező: John Cassavetes

Az Egy hatás alatt álló nő-t Cassavetes eredetileg színdarabnak írta, de felesége és állandó színésznője, Gena Rowlands azt kérte, hogy inkább film legyen, mert nem tudta elképzelni, hogy az érzelmileg súlyosan megrázó szerepet estéről estére el tudná játszani. Cassavetes küzdelmes pályájának egyik nehéz fejezete volt a megvalósítása: kiderült, hogy lehetetlen finanszírozót találni egy középkorú őrült nőről szóló filmre. Végül kölcsönökből csinálták meg, még a férfi főszerepet játszó Peter Falk is beletett valamennyit a saját pénzéből. Amikor kész lett, akkor pedig forgalmazója nem akadt, Cassavetes filmtekercsekkel a hóna alatt házalt moziknál, hogy vetítsék le. Később elnyert egy csomó díjat, Cassavetest és Rowlandst is Oscarra jelölték érte.

Mabel szeretné megtudni, mennyi az idő az Egy hatás alatt álló nő-ben

A módszer a szokásos volt: Cassavetes állandó munkatársai, sőt családtagjai (az ő édesanyja és Rowlandsé is szerepel a filmben) játszottak a dokumentarista stílusban készült, hosszú, szabadon áramló jelenetekből álló filmben. Az életszerűség, Falk és Rowlands természetes játéka teszi igazán szívbemarkolóvá a filmet, ami ugyanolyan empátiával ábrázolja az egyre kevésbé beszámítható, vergődő nő lelkiállapotát, és a férjét is, aki egyre kétségbeesettebb és egyre tanácstalanabb, hogy mit kezdjen imádott feleségével. A legmeghatóbb a filmben talán ez a kitartó szeretet, amit Falk gyönyörűen ábrázol.

* * *

Végzetes vonzerő (Fatal Attraction, 1987)
Rendező: Adrian Lyne

A Végzetes vonzerő előzetese

A jó kis 80-as évekbeli erotikus thrillerből hamar elfogy az erotika, és eluralkodik benne az őrület. A film tulajdonképpen tanmese: ne lépj félre, mert drágán megfizetsz érte. A könnyű kis hétvégi kaland rémálomba fordul Michael Douglas figurája számára, amikor rájön, hogy dauerolt hajú partnere (Glenn Close) egyáltalán nem hajlandó túllépni az eseten, és szó szerint bármire képes lenne, hogy megkaparintsa az amúgy persze nős férfit. Nyuszigyilkolás, gyerekrablás, autóbesavazás, és több konyhakéssel hadonászós jelenet után a végkifejlet is példabeszéd-értékű: mindenki hibázik, de csak az őszinteség rakhatja helyre a dolgokat. Persze nem árt az sem, ha kéznél van egy lőfegyver.

* * *

Tortúra (Misery, 1990)
Rendező: Rob Reiner

A sikerültebb Stephen King-adaptációk közé tartozik, ami biztosan legalább annyira köszönhető William Goldman forgatókönyvírónak és az erős színészeknek, mint a rendezőnek. James Caan ponyvaírót alakít, aki végre leszámolt visszatérő hősnőjével, Miseryvel, akit kezdett már kissé megutálni, és megírta első más témájú regényét. Pechjére autójával balesetet szenved a semmi közepén egy hóviharban, és még nagyobb pechjére egy őrült Misery-rajongó menti ki a kocsiból, aki a kórház helyett saját otthonába viszi, ahonnan esze ágában sincs elengedni többé.

Annie Wilkes felkapja a vizet a Tortúrá-ban

Annie Wilkes (Kathy Bates Oscar-díjas alakításában) első ránézésre szeretetteljes, istenfélő magányos nőnek tűnik, de aztán fokozatosan lefoszlik az álca. Nem kapunk magyarázatot rá, hogy Wilkes miért lett olyan, amilyen, de könnyű mögé képzelni valamilyen súlyos traumát, ami a nő dühkitöréseiben és a szeretetről alkotott igencsak sajátos fogalmában érhető tetten. Mert Wilkes akkor a kevésbé ijesztő, amikor épp üvöltve szétver egy széket a falon, az igazán rémisztő arca akkor jön elő, amikor a legteljesebb higgadtsággal nyúl gyufa vagy éppen kalapács után, hogy biztosítsa, az író még jó sokáig élvezi a vendégszeretetét.

* * *

Észvesztő (Girl, Interrupted, 1999)
Rendező: James Mangold

Susanna Kaysen önéletrajzi regényének megfilmesítése a főszerepet játszó Winona Ryder szívügye volt, ő választotta ki James Mangold rendezőt is. A frissen érettségizett Kaysen a 60-as években egy öngyilkossági kísérlet után került elmegyógyintézetbe, ahol borderline személyiségzavart diagnosztizáltak nála. A film számos ponton eltér a könyvtől, a legnagyobb különbség talán az, hogy a regény vignettaszerű szerkezetét a filmben szabályos narratívába rendezték, és hogy a sztori legkeményebb részeit kihagyták az adaptációból. Nem csoda, hogy Kaysen utálja a filmet.

Az ápoltakat elviszik fagyizni az Észvesztő-ben

Az írónő egyébként úgy véli, a diagnózis helytelen volt, és valószínűleg inkább a mániás depresszió enyhébb formájában szenvedett, nem személyiségzavarban. Ez a filmben is stimmel: Ryder depressziós figurája éles kontrasztban áll a személyiségzavaros Lisával, akit Angelina Jolie alakít. Ő az igazi "őrült" a filmben: tökéletesen ábrázolja a pszichopata személyiség kettősségét, hol magával ragadóan szórakoztató és csodálnivaló, hol pedig kíméletlen és kegyetlen a környezetével. Több jelenetből is kiderül, hogy manipulatív és egyáltalán nincs benne empátia, ez abban a jelenetben csúcsosodik ki, amikor teljesen blazírtul reagál arra, hogy Brittany Murphy figurája részben az ő hibájából öngyilkosságot követett el. Még Kaysen szerint is Jolie-é a leghitelesebb figura a filmben, aki a leginkább hasonlít arra az ex-drogos lányra, akiről mintázták. Alakításáért Oscar-díjat is kapott.

* * *

Rekviem egy álomért (Requiem for a Dream, 2000)
Rendező: Darren Aronofsky

A filmben mindenki függő, de Harry (Jared Leto), a barátnője (Jennifer Connelly) és a haverja csak a herointól függenek, Harry anyja, Sara (Ellen Burstyn) viszont több mindentől is. A magányos nő a televízió megszállottja, és amikor váratlanul befut egy hívás, hogy kiválasztották résztvevőnek a kedvenc műsorába, elszakad a cérna. A hírnév és az elveszített szépség utáni irreális vágyakozása vezet a fogyókúrás pirulákhoz, azok amfetaminfüggőséghez és pszichózishoz: a tévé előtt ülve saját magát látja a műsorban, de már nem tud kényelmesen belefeledkezni az álomvilágba, mert támad a gonosz hűtőszekrény.

Sara és a fenyegető hűtőszekrény a Rekviem egy álomért-ban

A film kissé hatásvadász (különösen a zárójelenet), de Burstyn tagadhatatlanul fantasztikus, ahogyan szimpla nyugdíjas nőből fokozatosan átmegy dühöngő, égővörös hajú madárijesztőbe. Pedig kis híján nem vállalta a szerepet, amiért később Oscar-díjra jelölték, mert végtelenül nyomasztónak találta a forgatókönyvet, és nem akarta kitenni magát mindannak, amin a filmben keresztül kell mennie. Aztán az ügynöke tanácsára megnézte Aronofsky első filmjét, a Pi-t, és rájött, hogy mindenképp dolgozni akar vele.

* * *

A zongoratanárnő (La pianiste, 2001)
Rendező: Michael Haneke

Anyák, akik megnyomorítják a lányaikat, és lányok, akik megnyomorítják saját magukat abbéli igyekezetükben, hogy teljesen a művészetnek szentelhessék az életüket - mindkettő benne van a filmben, Haneke Erika Kohutja (Isabelle Huppert) duplán is tragédiára ítéltetett. A középkorú nő még mindig basáskodó anyjával él beteges szimbiózisban, apja elmegyógyintézetben. A tehetséges és a kegyetlenségig szigorú zongoratanárnőről azonban kiderül, hogy nem az a száraz vénlány, akinek elsőre tűnik: amikor egyedül van, előtör pornóra éhes énje, aki főleg a szadomazochizmusban talál kielégülést. De csak magát bántja, szexualitása nem képes egy másik emberen keresztül kibontakozni.

A zongoratanárnő zárójelenete

Amikor feltűnik a színen egy tehetséges és szép új tanítvány (Benoit Magimel), aki vonzódik tanárnőjéhez, felcsillanhatna a remény, hogy Erika végre kapcsolatot létesít valakivel, de látni, hogy már késő. Már túl régóta és túl mélyen saját bizarr fantáziai és kényszerei foglya ahhoz, hogy ezekről le tudjon mondani egy sokkal ijesztőbb valós viszony kedvéért. Huppert remek a szerepben: csak a hideg felszínt játssza el, de olyan erő van benne, hogy érezzük mögötte a forrongást. Minden normálisnak tűnik, de időnként, szinte groteszk módon kibuggyan a vér. Aki nem bírja az ilyesmit, ne nézze.