Ahogy azt egy pasi elképzeli - kritika az Álomháború című filmről

Az Álomháború egy meglehetősen látványos, egész estésre nyújtott videoklip, ami - ígéretével szemben - egy tesztoszterontól fűtött agyú férfi fantáziájának világába enged bepillantást.

Miközben az Álomháború-t néztem, újra meg újra beugrott egy gondolat: hogy ez a film sajnos egyáltalán nem hasonlít a Kill Bill-re. A sztori gerince pedig szinte ugyanaz: egy nő megy végig a halállistáján, sorban ki kell pipálnia az ellenfeleit, hogy eljusson a szabadságig. A nő kívülről törékeny és szexis, belül kőkemény. A nő a kezébe veszi az élete irányítását, és eltántoríthatatlanul halad a célja felé. Az alkotóelemek hasonlók, de óriási különbség, hogy Tarantino belebújt a női lélekbe, Zack Snyder viszont tesztoszteronból dolgozik.

Snyder bezárja hősnőjét, Baby Dollt (Emily Browning) egy elmegyógyintézetbe, ahonnan csak a fantázia birodalmán keresztül lehetséges a szabadulás. Hogy ez logikailag hogyan áll össze, azt ne is firtassuk, az Eredet is működött, pedig logika éppenséggel nem volt benne. A rendező azt akarja elhitetni velünk, hogy egy húszéves lány agyában járunk, hogy Baby Doll saját magát egy mangahősnőkre hajazó, rózsás arcú, csészealjszemű, pedofil hangulatú mini matrózszerelésben és tűsarkúban harcoló akciócsajszinak képzeli el, aki lezúz mindenkit.

Kilóg a lóláb: ez nem Baby Doll fantáziája, hanem a férfi rendezőé, akinek egy dolog járt a fejében, miközben a forgatókönyvet írta (első alkalom, hogy Snyder nem remake-et vagy adaptációt rendez), mégpedig, hogy ez milyen őrületesen be fog jönni a serdülő fiúcskáknak, akik nézik. Na jó, biztos megfordult a fejében az is, hogy a kislányok hogyan reagálnak majd (elvégre nem készül hollywoodi film anélkül, hogy kisakkoznák, mely életkori és nemi csoportokra számíthatnak), de ezt gyorsan elintézte magában annyival, hogy persze, ők is imádni fogják, mert erősnek és szexisnek mutatja a film Baby Dollt és társnőit, akár példaképek is lehetnek.

Az a baj, hogy lehet, hogy igaza van. Hogy miközben az alig tizenévesek nézik ezt a hatásos zenékkel aláfestett, lenyűgözően látványos akcióparádét, amiben a lányokat egyértelműen szexuális tárgyként ábrázolják, lehet, hogy a fiúkban és lányokban is megerősödik az a kép, hogy egy "jó nőnek" ilyennek kell lennie. Hogy az a lényeg, hogy ha egy férfi/srác egy lányra néz, akkor csak a szex jusson eszébe.

Jena Malone, Abbie Cornish és Vanessa Hudgens az Álomháború-ban

A korhatáros Kill Bill-ben Tarantino humorral és öniróniával pontosan belövi, hogy mit is kell gondolni a vásznon bugyogó vérről, az USA-ban tizenhárom éves kortól szabadon nézhető Álomháború-ból viszont kimaradt az az értelmezési réteg, amiben az alkotó reflektálna arra az önmagában nehezen elfogadható módra, ahogyan az erőszakot és a szexualitást ábrázolja. Egy gyereket biztos előbb ültetnék le a Kill Bill, mint az Álomháború elé.

A film egyébként olyan, mint egy 100 percesre nyújtott videoklip, és ennek megfelelően néha elég unalmas. Baby Doll négy másik ápolt (természetesen mind szexis kis csajok) segítségével küzd először német katonák, aztán meg egy sárkány ellen. Utána hatástalanítaniuk kell egy bombát, és még meg kell szerezniük egy kulcsot. Snyder bedobált mindent a forgatókönyvbe, ami filmélményeiből eszébe jutott, ráeresztette a vizuális trükkcsoportot, átszínezte az egészet szépiás-metálosra, és a belassított képek alá rakott mindenféle ütős számot Björktől, Iggy Poptól, a Beatlestől, meg mindenkitől, akit még az iPodjában talált. Van mit nézni és van mit hallgatni, és szerintem felnőtt nézők számára nem is káros.