Ha akarsz, ha nem, hányni fogsz - kritika a 127 óra című filmről

A 127 óra című film egyetlen pörgős videoklipbe sűríti egy ember életének legszörnyűbb öt napját. Frenetikus utazás, zsigeri katarzissal a végén.

Danny Boyle 127 órá-jának a sztoriját valószínűleg már mindenki tudja, akit kicsit is érdekelnek a filmek, mi is leírtuk korábban, úgyhogy ismét megteszem (most kell elkattintani, ha valaki nem tudja és nem is akarja megtudni a végét): a film Aron Ralston hegymászóról szól, aki 2003-ban a utah-i kanyonokban kalandozott, amikor egy szikla rázuhant a karjára, és fogságba ejtette. Öt nap után Ralston egy tompa kiskéssel amputálta jobb alkarját, és megmenekült. Ennyi a sztori, a film ezt az öt napot meséli el.

Amikor először hallottam a filmtervről, Gus Van Sant Gerry-je ugrott be, amiben Matt Damon és Casey Affleck eltéved a sivatagban, és dehidratáltan kóvályognak napokon keresztül, mi meg hosszan, nagyon hosszan nézzük egyre elcsigázottabb vonásaikat. A Gerry is nagyon jó film, de mindjárt gondolhattam volna, hogy a Trainspotting dinamikus rendezője nem hosszú snittekben fogja megmutatni Ralston (James Franco) szenvedését. Pont ellenkezőleg.

A 127 óra Boyle eddigi legvideoklipesebb filmje, ami lüktető zenéjével, osztott képernyőjével, túlhúzott színeivel és James Franco mániákus energiájával az első pillanatban elkapja az embert, és egész végig nem ereszti. Megkockáztatom, hogy ez egyike annak a kevés filmnek, ami élvezetesebb, ha előre ismerjük a sztorit, és láthatóan Boyle is arra apellál, hogy úgy ültünk be a moziba, hogy tudjuk, mi következik. Nem szégyenlősködik a hatásvadászattal: szuperközeliben tolja a képünkbe a csapot, ahonnan Aron utolsó vízcseppjei csurrannak, és engedi, hogy beleborzongjunk, amikor a srác látványosan otthon hagyja a svájci bicskáját. Elképesztő filmélmény: már az első percekben azért drukkolunk, hogy a főhős majd ügyesen le tudja vágni a karját.

Franco pompás a nyegle, élménykereső Aron szerepében, aki egészen addig az élet mindenre és mindenkire magasról tojó császára, amíg rá nem zuhan a szikla a karjára - sőt, bizonyos értelemben még utána is. Mert Aron még a szikla fogságában is Aron marad: bekapcsolja kis videokameráját és üzeneteket hagy a szüleinek, amik érzelmesek, de szinte egyáltalán nincs bennük önsajnálat, sőt, sokszor irtó viccesek. Aztán ahogy telik az idő és fogy a víz, a videózást fokozatosan egyre durvább hallucinációk váltják fel, amik megint csak olyanok, mint a legérzékletesebb videoklip, tele puha, narancsos színnel és álomszerű képpel. Hiába tökéletes Franco alakítása, ez itt Boyle látványos, manipulatív show-ja.

Lehetetlen nem a film hatása alá kerülni, de ha valamit mégis Boyle szemére vethetünk, az pont ez a könnyed hatáskeltés. Az öt nap, amit Aronnal a kanyon mélyén töltünk, úgy suhan el, mintha csak öt perc volna, és nem annyira az egyre kínzóbb szomjúság, a hideg és a reménytelenség érzése nehezedik ránk, hanem egyfajta izgalmi állapotban pörgünk, várva a mindennél durvább végkifejletet. Amikor Aron megissza a saját vizeletét, és utánalő egy poént, elhisszük simán, hogy ez a csávó ennyire laza, de valamit el is vesztünk. A nagy pörgésben nem jutunk el oda, hogy igazán átérezzük annak a százhuszonhét órának minden egyes fájdalmasan lassan vánszorgó, véres percét.

Aztán Boyle mégis kárpótol minket mindenért. Nehéz megmondani, érdemes-e nyitva tartani a szemet a karlevágós jelenetnél. Én ájulós vagyok, de eltökéltem, hogy végignézem (kösz, Franco nagyi!), aztán, bár az agyam tudta, hogy nem igazi, amit látok, a testem úgy reagált, mintha az lenne, és majdnem a moziszékek alá ájultam, miközben a hányás is kerülgetett (vizet érdemes bevinni, nálam sajnos nem volt). Nagyon érdekes és tanulságos élmény, ahogyan az ember agya és teste összeütközésbe kerül, és talán pont ekkor, teljesen zsigeri szinten éljük át a katarzist. De ezt csak utólag gondolja az ember, amikor ott ülsz, elég nehéz a film végére koncentrálni félájultan, pedig Boyle még tartogat némi muníciót. Sírni fogsz.