Blöffölnek a kalaposok - a Sorsügynökség kritikája

Egy szépreményű politikus szerelmes lesz egy ismeretlen táncoslányba és ezért a szerelemért mindenre képes: hajlandó szembeszállni még a... kikkel is? Ez nem derül ki, de kalapot viselnek és hihetetlen hatalmuk van, mert beavatkozhatnak bárki sorsába. A Sorsügynökség Philip K. Dick-novellából készült és Matt Damon a főszereplője, de így se jó.

Ezt a filmet könnyű elmesélni: az ígéretes, fiatal amerikai politikus, David, szerelembe esik egy ismeretlen táncoslánnyal, Elise-zel (Emily Blunt), aztán megmagyarázhatatlan és szürreális kalandokba keveredik a szerelem kedvéért, majd végül büszkén elsétál a nővel, kéz a kézben, New York utcáin. A címben szereplő sorsügynökség a film elején valamiért úgy határoz, hogy ezeknek ketten nem kéne együtt lenniük, és a sorsukba, lépteikbe, mobiltelefonjaikba belepiszkálva úgy alakítja a dolgokat, hogy hamar elváljanak útjaik. Davidnek ez természetesen nem tetszik, mert valami nagyon megfogja a szép, okos és tehetséges Elise-ben és elszántan szembeszáll a manipulált sorssal.

A Sorsügynökség igazi, se füle-se farka badarság. Matt Damon vérprofi és eljátssza, amit kell, de szemmel láthatóan fogalma sincs, mi a csuda ez a titokzatos sorshajlító banda. Ezzel nincs egyedül: nem volt ebben a stábban egyetlen ember sem, aki nyugodt szívvel válaszolhatna erre a kérdésre. George Nolfi rendező, aki többek között A Bourne-ultimátum és az Ocean's Twelve - Eggyel nő a tét egyik forgatókönyvírója is volt, egy húszoldalas Philip K. Dick novellát (Adjustment Team, 1954) nyújtott egész estés filmmé úgy, hogy beleszőtt egy érzelmes, a pátosztól sem ódzkodó szerelmi szálat és telirakta rövid kis menekülős jelenetekkel, hogy azért Damon gazdag Bourne-os múltját se hagyja kihasználatlanul.

Az eredeti történet lényege nem az ügynökség maga, mert az nehéz is lenne értelmesen elmagyarázni, hanem a gyanútlan átlagember, aki egyszercsak rádöbben, hogy minden és mindenki kicsit megváltozott körülötte és ettől megroskad és szétesik a belső kis középpontja. Nincs őrült szerelem, nincs kergetőzés titkos ajtókon, lépcsőkön, futballpályákon át. Csak a fémes bizonytalanság, mert többé semmi nem az, aminek hisszük.

A Sorsügynökség másról szól. Látványos, pörgős, félszívű misztikumba mártott akciófilm, ami soha, egyetlen pillanatra sem emelkedik el a közepén sunyító lusta blöfftől. Túl komolyan veszi azt, amit ki sem talált tisztességesen. Búsképű, kalapos férfiak meresztgetik a szemüket, van, aki beszél is közülük, és olyanokat mond, hogy valami megmagyarázhatatlan okból a víz elnyeli a megfigyelt ember agyhullámait, és ezzel nehéz perceket szerez a kalapos sorshajlítóknak. Ezek fickók elég fontosak egyébként, mert egyszer nem figyelnek oda, és az emberiség megnézheti magát: jön a sötét középkor, két világháború és a Holokauszt.

Jót akarnak tehát, csak David olyan makacs, hogy minden észérv ellenére nem hajlandó lemondani a nagy szerelemről, úgyhogy rohanni kell, feszült kalaposokkal a nyomukban. A film komoly hányada arról szól, hogy mennyire fontos, hogy David és Elise ne legyen egy pár, néha kiírják, hány év telt el küzdelmes tünődésben, hogy akkor veled vagy nélküled, aztán végül a sorsmanipulátorok meggondolják magukat és megtudjuk, hogy hát, rendben, annyira nem is nagy baj ez, örüljetek gyerekek. Ők meg örülnek, mennek az utcán büszkén, győzött a szabad akarat, a kalaposok meg csináljanak a nyomasztó világvége parájukkal, amit akarnak.

Még nagyobb baj, hogy Damon, aki remek az ambiciózus, csupamosoly, potenciálisan féreg politikus szerepében, Emily Blunttal és a kettősük köré kanyarintott csöpögős románccal nem tud mit kezdeni. Külön-külön jók, együtt kínosak. Bluntból Hollywood úgy látszik, kiölte azt az érzéki, vibráló filmes jelenlétet, amivel hét éve, alig huszonegy évesen a Szerelmem nyará-vel berobbant: Elise-t bárki eljátszhatta volna, aki képes két percen át úgy hajlongani profi táncosok között, mint egy profi táncos (ez Blunt csúcsjelenete a filmben). A kalaposok közül Anthony Mackie (A bombák földjén) tűnik ki, bár nincs nagyon nehéz dolga; ő játssza a renegád kalapost, aki segít Davidnek szembeszállni a többiekkel.

A Sorsügynökség titokzatos thrillernek indul, aztán átcsap egy alulírt, elnagyolt szerelmi történetbe. Hiába a jó színészek, a végére eljutunk oda, hogy egyik szálat sem tudjuk komolyan venni. Marad az üres, értelmetlen blöff a közepén.