Szervét Tibor: Az ösztöneim pucéran remegnek

Szervét Tibor az ország egyik legkarizmatikusabb színházi színésze, filmen azonban csak a Valami Amerika 1-2-ben kapott fontosabb szerepet. Szerencséjére tavaly a Radnóti Színház egyik előadásából, az Apacsokból tévéfilm készült, amely csütörtökön a mozikba is kerül - ebben hátborzongatóan alakít egy titkosszolgálati tartótisztet. Az [origo]-nak beszélt egyéb filmes kalandjairól, Brad Pitt-tel való találkozásáról, az Egy rém rendes család Budapesten forgatásáról és pályájának kezdeti tévedéseiről is.

- Most már két fontos filmszerep is köthető a nevéhez, és színészileg talán még többet is meg tudott mutatni az Apacsok-ban, mint a Valami Amerika 1-2-ben.

- Lehet, de ettől még nem vagyok filmszínész.

- Miért, van ilyen Magyarországon?

- Szerintem van, mert például Eperjes Károly, Eszenyi Enikő vagy Csányi Sanyi az. Engem nem szoktak gyakran foglalkoztatni filmen. Nekem eddig csak az volt a szerencsém, hogy Herendi Gábor úgy gondolta, játsszak az ő filmjeiben, de rajta kívül így nem dolgoztam mással. Az Apacsok-kal szerencsém volt, mert az eredetileg színházi előadásként jött létre. Egészen más úgy dolgozni filmen, hogy már lement ötven előadás belőle színpadon. A próbák és az előadások alatt ez bőven megérett annyira, hogy a felvételnél már sokkal magabiztosabb és nyugodtabb legyek.

- Bizonytalannak érzi magát a forgatásokon?

- Igen, mert nem érzem még pontosan, hogy mi a jó. A színházban sokkal erősebben működnek az ösztöneim, és fel vagyok fegyverkezve tapasztalatokkal. Filmezés közben pedig az ösztöneim pucéran remegnek egy kis sarokban, és egyáltalán nem érzékelem, hogy igazam van-e, vagy sem. Az ott csak egy olyan kis gyengusz ösztönke, úgyhogy amit filmen csinálok, az nagyjából Isten kezében van.

- És miért nem lett önből filmszínész?

- Mert nem hívtak. Nem tudom, talán másfajta alkat vagyok. Ebben mindig van egy korszerűségi faktor - bizonyos színészek korszerűek. Én nyilván nem voltam az a film szempontjából.

- A Valami Amerika után sem reménykedett abban, hogy most majd az lesz?

- Nem. Van egy szerencsés tulajdonságom: fölöslegesen nem gyártok jövővariánsokat csak azért, mert a jelen valamilyen. Pláne nem ilyen ügyben, amiről pontosan tudom, hogy kiszámíthatatlan.

Nézz még több képet Szervét Tiborról! | Fotó: Hajdú D. András

- Nem nehéz ezt elfogadni?

- De, néha nehéz. És sokfajta vetülete van annak, ha az ember nincs döntéshozói helyzetben. Abból a szempontból szerencsés vagyok, hogy a színházi szerepeimben olyan nagy spektrumot sikerült bejárnom, olyan érdekes munkáim voltak és vannak, hogy sosem volt bennem fruszráció azért, mert nem dönthettem magamról. Nagyon kevesekkel bánik ilyen kegyesen a sors.

- Azt azért nem érzi utólag nagy szerencsének, hogy az Egy rém rendes család Budapesten megbukott?

- Nem, pedig jó sok ember utálja szegényt. De szerintem azok, akik engem igazán ismernek, látták, hogy mit csináltam az elmúlt években színházban, és ha van is egy tágabb kör, amelyik a Valami Ameriká-ból ismer, őket végképp nem zavarta volna a tévé. Nekem viszont állati jót tett volna - úgy financiálisan, mint anyagilag.

- Úgy biztos, de máshogy nem feltétlenül.

- De azért voltak más előnyei is. Például nagyon élveztem a stúdiómunkát, soha annyit nem dolgoztam még kamera előtt. És találkoztam egy másfajta munkamódszerrel, ugyanis egy hónapig itt voltak az amerikaiak, és végre valakik pontosan ugyanazt a nyelvet beszélték, mint én. Azt mondták: "Ahhoz, hogy a poén üljön, előbb tedd le a poharad, nézz rá, és csak utána szólalj meg", mindennek megvan a ritmusa. Ezt a szakszerűséget én imádom, és itthon nagyon kevesen gyakorolják. Az amerikaiaknál ez alap, ők másfajta munkadinamikát működtetnek. Például mindig örültek annak, ha valami jól sikerült. Korrigáltunk, korrigáltunk, de amikor végre összejött, megéltük a sikerét. Utána viszont, amikor elmentek, Bertalan Ágival eléggé csalódottan néztük, hogyan folytatják a munkát a mieink. Ha megcsináltunk egy jelenetet, annyi volt a reakció, hogy "Oké, következő." Kérdeztük: "De ez most jó volt?", "Persze, na, gyerünk tovább." "De biztos?" "Mondom, álljunk már át végre!" Olyan frusztrált állapotban maradt ott az ember, hogy most akkor jól csinálta-e, vagy nem.

Részlet az Egy rém rendes család Budapesten egyik epizódjából

- A sitcom műfaja eddig mindig megbukott, amikor magyar változatban próbálták létrehozni. Ön szerint miért?

- Semmiképpen nem azért, mert ez amerikai műfaj és nem a mi világunk. Mert igenis vannak itt hagyományai: Molnár Ferenc, Rejtő Jenő pont ezt a humort művelte, vagy a '30-as évek bulvárvígjáték-szerzői, mint Vaszary Gábor. De ennek a műfajnak olyan írói, rendezői, és színészi követelményei vannak, amelyeknek mi most nem vagyunk birtokában. Mindenkin egyformán múlott, hogy ez eddig nem tudott jól megvalósulni - igen, rajtunk, színészeken is. De a megfelelő írók is hiányoznak. Nem véletlen, hogy a Jóbarátok csapatában egy forgatókönyvíró 60 ezer dollárt tudott keresni epizódonként. Mert olyan biztosan tudta kezelni, hogy a humor egyensúlyban legyen az érzelemmel, a lassú a gyorssal, a szereplők önmagukkal és egymással. Egyszerűen szuper. Nekünk ezt újra kellene tanulni.

- A honlapján olvastam, hogy az ön számára "megrendítő, de egyben nagyon jó dolog", amikor negatív kritikával találkozik. Még most is így gondolja?

- Nem. Már nem rendít meg, de nagyon érdekel. Nemrég, a Pygmalion bemutatója után például egy rakás negatív kritika ért, és miután érzékeltem, hogy miről beszélnek, megtettem azt a lépést, hogy levadásztam az egyik újságíró elérhetőségét. Megkértem, hogy nézze meg újra az előadást, mert megértettem, hogy miről beszélt, és a magam lehetőségeihez képest megpróbálok módosítani rajta.

- Ez megtisztelő lehetett a számára.

- Ő is ezt mondta, de miért az? Szerintem lehetne akár magától értetődő is: az ő véleménye mentén valamit jobbá lehet tenni.

Nézz még több képet Szervét Tiborról! | Fotó: Hajdú D. András

- De a legtöbben személyes sértésnek veszik a negatív kritikát.

- Igen, és itt van vége a kommunikációnak. Volt egy sikeres előadásom, Pirandello IV. Henrik című darabja, amelyet hosszú ideig úgy játszottam, hogy azt hittem: ennél jobb már nem is tudok lenni. Aztán egyik nap berekedtem. Az előadás után azt mondtam Lengyel Tamás barátomnak, aki egy alabárdost játszott a darabban, hogy "Hát, ez ma negyedértékű alakítás volt". És ő váratlanul azt felelte: "Szerintem meg nem, mert így sokkal személyesebb lett az egész." Ez olyan súlyos megállapítás volt nekem, mintha egy egész vonat rakománya zúdult volna rám. Jesszusom, ez nekem eszembe sem jutott! Pedig ha valamiről, hát erről szól az egész. Hogy a néző ne egy szerepet lásson jönni-menni a színpadon.

- Filmen viszont - főleg ha tele va közelikkel - nem is lehet másképp játszani. Ott a színésznek belül kell kitermelnie a gondolatot, amely magától kiül az arcára, mert ha rájátszik, még feltűnőbb, hogy hamis. Nem így van?

- Egyetértek, de ez ugyanúgy gyakorlat kérdése. Nézze meg például az egyik kedvenc színészemet, Anthony Hopkinst a Törés című filmben. Az egyik jelenetben például csak ül a feleségével, és néz fájdalmas arccal. Nem csinál semmit, és mégis tele van tartalommal. Ezt nagyon nehéz elérni.

- Tényleg sokszor az a legjobb, ha egy színész nem csinál semmit.

- Azért én már láttam olyat, hogy a színész nem csinált semmit, és nem is volt ott semmi. Közeli kép volt, és egy nagy nullát lehetett látni. Pont azért, mert a tartalmat kutya kötelességünk előállítani. Brando nem attól volt jó, mert csak nézett, hanem mert szörnyű nagy tartalom volt az arca mögött. A nézőnek igenis jár az is, hogy a titkot fürkészhesse, és az is, hogy odaadják neki a tartalmat. Nagyon kényes dinamika és ellenpont, amit tudnunk kellene.

Nézz még több képet Szervét Tiborról! | Fotó: Hajdú D. András

- Ráadásul úgy, hogy nem előre elemezve, kitervelten, hanem ösztönösen, ugye?

- Dehogyis! Ez óriási téveszme. Sok dolog jön magától, de csak akkor, ha az ember már birtokon belül van. A gondolkodás csak nálunk van kikiáltva a színészet természetes és ösztönös ellenségének. Már a főiskolán is azt várták a színész-hallgatóktól, hogy legyenek zsenik. Aki nem zseni, az nem volt méltó arra, hogy oda járjon. Tehát akkor voltam csak igazán belevaló, ha sokat ittam; ha lefeküdtem azzal, aki szembejött; és persze dohányoztam, ahogy mindenki - szóval az egész az önpusztításra ment ki. Ezt sokan nem élik túl, amit nem úgy kell érteni, hogy belehalnak, hanem hogy beleragadnak. Nekem is ráment tizenöt évem, de aztán találkoztam egy csomó értékes gondolattal, amely kivezetett belőle.

- Nem azzal úszta meg, hogy a Cyrano-alakításával hirtelen sikeres lett?

- De, az nagyon sokat számított, mert utána jöhetett egy több évig tartó megnyugvási folyamat. És azt mondhattam végre: "Jézusom, amit én csinálok, az talán nem is rossz." Ez volt az egyik pillére a dolognak, a másik pedig, hogy találkoztam azokkal az emberekkel és művekkel, amelyekből levonhattam a következtetés, hogy nem jó, ahogyan élek. De a mai napig az intellektuális színész bélyegét viselem.

- Kisebb szerepeket is vállalt itt készülő amerikai produkcióban - gondolom, azért, mert beszél angolul. Volt olyan, amelyik élményt jelentett?

- A Kémjátszma ilyen volt, ebben Robert Redford és Brad Pitt játszotta a főszerepet. Már bekerülni is jó érzés volt, mert itt is több körön keresztül válogattak, és úgy tűnt, nagyon megörültek nekem, hogy "micsoda nagyszerű színész, és még angolul is tud, szuper, küldjük a könyvet". Meg is kaptam a forgatókönyvet, amelyből kiderült, hogy a szövegem annyi: "Ich verstehe Sie nicht." Mégis volt benne egy jó dolog. Ezt a mondatot négyszer kellett felvenni, és ilyenkor általában nem a főszereplő ül be a kamera mellé (mert ő nem is látszik - a szerk.), hanem vagy egy asszisztens, vagy csak az operatőr odamutatja az öklét, hogy abba az irányba kell közben nézni. De Brad Pitt bemászott arra a kicsi, vacak helyre, hogy én az ő szemébe mondhassam el a mondatomat - ez számomra az ő gyermeki, színészi vénáját bizonyította. Jó volt látni, hogy egy ilyen 20 millió dolláros pasas is képes kollégaként viselkedni. Az is nagyon érdekes volt, hogy Tony Scott végig egy párducmintás harisnyanadrágban, öles szivarral a szájában rohangált föl-alá.

Szervét Tibor és Brad Pitt közös jelenete a Kémjátszmá-ban

- Az amerikai filmezés jobban tetszik önnek, mint a magyar?

- Inkább a Titkok és hazugságok rendezőjével, Mike Leigh-vel forgatnék szívesen. Róla azt mesélik, hogy nagyon sokat próbál a színészekkel a forgatás előtt. Itthon az van, hogy ha megkapod a forgatókönyvet, megtanulod a szerepet, kiosztják a forgatási napjaidat, és legközelebb ott állsz a kamera előtt, és már mondják, hogy tessék, kezdheted. A rendezők ugyanis annyira le vannak terhelve, és annyit kell futkározniuk a pénz után, hogy már szinte nem is jut idejük arra, hogy a színészekkel megbeszéljék a szerepüket.

- Tudja, hogy egyszer egy filmben játszott a Vera Drake című Mike Leigh-film főszereplőjével, Imelda Stauntonnal?

- Nem. Melyik filmben?

- Az X polgártárs-ban. És benne volt Donald Sutherland, Max von Sydow, és Stephen Rea is.

- Rájuk emlékszem, én kísértem be őket a jelenetben, mint valamilyen nyomozótiszt.

Nézz még több képet Szervét Tiborról! | Fotó: Hajdú D. András

- És Christian Bale-re emlékszik, akivel itt forgatta Mária, Jézus anyja című filmet?

- Együtt forgattam Christian Bale-lel?! Eszem megáll.

- Állítólag egyszer lelépett Angliába néhány hónapra.

- Igen, három éve, négy hónapra, hogy angolul tanuljak. Van ugyanis egy bolondos vágyam. Ha Eliza Doolittle a Pygmalionban ki tudja adni magát arisztokratának egy estére, én is szeretném magam kiadni egyszer angolnak, mindössze három órára. Az nagy truváj lenne. Ehhez még legalább egy fél évet kint kéne élnem. És ha az időm engedné, élnék még néhány hónapot Berlinben, Dél-Olaszországban, Varsóban, Prágában is. Nem vagyok kizárólag anglomán.

- Egyre több színésztől hallani, hogy szüksége van egy kis szünetre. Van, aki karriert is próbál építeni kint, de sokan csak ki akarnak szakadni az itteni közegükből.

- Szerintem mindenkinek szüksége lenne rá. Ha én miniszterelnök lennék, valahonnan pályáznék pénzt erre, és az egész országot kiküldeném három hónapra külföldre váltott turnusokban, különböző irányokba. Mindenkinek jót tenne, ha kicsit körülnézne máshol, és ráébredne, hogy a világ nagy részét azért már feltalálták, nem kell mindent nekünk, erőből. Meg lehet nézni, hogyan viselkednek egymással az egészségügyben, hogyan szolgálnak fel egy kávézóban, hogyan közelekedik egy városban 10 millió ember anélkül, hogy megölné egymást, és persze azt is meg lehet nézni, milyen náluk az ótvar.

Nézz még több képet Szervét Tiborról! | Fotó: Hajdú D. András

- De ebben az utazásban az is benne volt, hogy kicsit abba kellett hagynia a színészetet?

- Persze, mindenképpen. Mert akkoriban elveszett a szerelem. Úgy éreztem magam, mint egy elpapucsosodott férj a Radnóti Színház házastársaként. Ezen már többször átmentem, hogy észrevettem magamon: hiába igyekszem tisztességesen teljesíteni, a dolog varázsa már nincs meg. Ilyenkor egy utazástól új üzemanyagot tud szerezni az ember.

- És attól is, ha elmegy más színházakba játszani?

- Elsősorban azért megyek el, mert hívnak. Másképp nem működik. De ha hívnak, az nagyon jó lehetőség arra, hogy feltöltődjek. Az életem egyik központi kérdése ugyanis az erőfelvétel. Mert ugye alapjában minden csak elvesz. Energiát vesz el a világ, és erre mindenkinek találnia kell valami választ. Csakhogy ez nem olyan egyszerű, mert úgy is lehet energiát felvenni, hogy közben kiszúrsz magaddal, és például többet iszol, mint kéne; vagy másokkal szúrsz ki, mert önző vagy a környezeteddel szemben, és elhanyagolsz dolgokat, embereket. Az energiát tehát úgy lenne legjobb felvenni, hogy az mindenkinek jó legyen, és már nagyjából látom, hogy ennek a megtalálására megy el a fél életem.