Szex és gyilok a vörös szőnyegen - a tíz legbotrányosabb cannes-i bemutató

A cannes-i filmfesztivál közönségénél strapabíróbbat nem találni a világon. Legyen a vásznon csonkolás, politikai provokáció, vagy a pornó határait feszegető szex, az estélyi ruhába és szmokingba öltözött nézősereg lelkiismeretesen tapsol a művészet nevében. Egy pár filmnek mégis sikerült kicsapnia a biztosítékot - a szerdán kezdődő fesztivál emlékezetes pillanataiban reménykedve felelevenítjük az utóbbi évtized tíz legbotrányosabb cannes-i bemutatóját.

10. Fahrenheit 9/11 (2004)

A hatvanas-hetvenes évekkel ellentétben politikai üzenetekkel egyre nehezebb átlépni a cannes-i ingerküszöböt, bár George Bush elnöksége idején a franciák mindig kaphatók voltak a republikánusoknak szánt fricskákra. Ennek persze leginkább Tarantino zsűrije ágyazott meg, amikor 2004-ben fittyet hányva a versenyprogram játékfilmes remekműveire, haza üzent és Michael Moore dokumentumfilmnek nevezett, valójában meglehetősen egyoldalú propagandafilmjének adta az Arany Pálmát.

+ + +

9. Kinatay (2009)

A fesztiválra látogató újságírók közül sokan feltették már a kérdést, hogy mivel válhatott Brillante Mendoza a szervezők egyik nagy kedvencévé. A nézhetetlen Serbis után egy évvel, 2009-ben újra a versenyprogram részeként büntette a közönséget a Fülöp-szigetek-i rendező, ráadásul egy nagyrészt sötétben, valós időben játszódó rémálommal, melynek csúcspontján feldarabolnak egy prostituáltat. Bár sokan snuff-film imitációt kiáltottak, a zsűrielnök Isabelle Huppertnek annyira bejött Mendoza stílusa, hogy nem csak a legjobb rendezői díjat adta neki, de le is szerződött egy következő filmjének főszerepére.

+ + +

8. Táncos a sötétben (Dancer in the Dark, 2000)

Lars von Trier megbízhatóan szállítja minden filmjével a botrányt a Riviérára. Rendhagyó musicaljének főszereplője, Björk hiába nyert legjobb színésznői díjat Cannes-ban, a premieren hozzá se szólt rendezőjéhez és lelki terrornak minősítette a forgatást. Mindez annak fényében keltett valódi megbotránkozást, hogy a Hullámtörés és az Idióták után ebben a filmben végképp esélytelen mártír vált von Trier hősnőjéből. A Guardian újságírója a minap minden idők egyik legrosszabb fődíjasának nevezte a Táncos a sötétben-t, de az őrült zseni rendezőt azóta is minden filmjével meghívták Cannes-ba.

+ + +

7. Tiresia (2003)

Az általában is meglehetősen botrányosra sikerült 2003-as versenyprogram szebb emlékű darabjai közé tartozik Bertrand Bonello filmje a megvakított mexikói transzexuálisról, ami azt bizonyítja, hogy egy jó botrányos filmmel még mindig kegyesebb a közvélemény, mint egy rosszal (ld. a 2. helyezettünket ugyanebből az évből). A Tiresia esetében konkrétan egy jelenettől szűköltek-visítottak a nézők, de Bonellótól idén is merész pillanatokat vár a cannes-i közönség; L'apollonide című új versenyfilmje ugyanis egy bordélyházban játszódik.

+ + +

6. Kilenc dal (Nine Songs, 2004)

A cannes-i filmfesztiválon minden évben, szinte minden odalátogatónak az lehet az érzése, hogy rengeteg mindenből kimarad és a felhajtás java zárt ajtók mögött játszódik. Ez a frusztráló érzés különösen elhatalmasodhatott a 2004-es évben, amikor egy idő után mindenki Michael Winterbottom, kizárólag forgalmazóknak szánt, piaci vetítéseken látható új filmjéről beszélt, amelyben két fiatal koncertekre jár és élesben szeretkezik. Jellemző módon később, amikor elérhetővé vált, alig érdekelt valakit, de a szexualitás kendőzetlen, merész ábrázolásában máig nem múlta felül egy cannes-i bemutató sem (bár a Shortbus közel állt hozzá).

+ + +

5. A káosz birodalma (Southland Tales, 2006)

Legendás történet Richard Kellyé: első filmje, a Donnie Darko után idejekorán kultrendezőnek és David Lynch utódjának kiáltották ki, majd amikor második agybakólintásának, az azóta félkésznek nyilvánított verzióját bemutatták a fesztiválon, egy csapásra megutálta mindenki. A káosz birodalmá-ról azóta más változatokban is kiderült, hogy egy rémes katyvasz, de a Cannes-ban vetített verzió egyenesen botrányos volt. Ilyen durván elutasító fogadtatást azóta sem pipált a Riviéra, Kelly pedig sajnos nem épült még fel a kudarcból.

+ + +

4. Enter the Void (2009)

A tavalyelőtti ultraerős és tömény versenyprogram végére Lars von Trier (lásd első helyezett) és Brillante Mendoza (lásd kilencedik helyezett) már kellően lesokkolták a népet és aki még egyáltalán bevállalta az utolsó napon Gaspar Noé háromórás szemet bántó önkielégítését, többnyire fáradtan legyintett, hogy "na ez már abszolút nem hiányzott!". Az energikusabbak viszont felháborodottan hőbörögtek, hogy mennyire öncélú egy közösülést, majd egy abortuszt a nő testének belsejéből bemutatni. Némi utóvágás mindenesetre jót tett a filmnek, bár végleges formájában is iszonyatosan megosztó.

+ + +

3. Visszafordíthatatlan (Irréversible, 2002)

A "megosztó" persze Gaspar Noé középső neve is lehetne, hiszen korábbi filmjei sem hagytak hidegen egyetlen nézőt sem. A csúcspont egyértelműen a Visszafordíthatatlan 2002-es cannes-i premierje volt, melynek a vetítéséről a fél nézőtér felháborodottan távozott, a másik fele pedig állva ünnepelte a rendező kompromisszum-mentes vízióját. A gyönyörű Monica Bellucci ultrabrutális, valós időre nyújtott megerőszakolása valószínűleg ott van a filmtörténelem legkegyetlenebb jelenetei között, de a poroltóval széttrancsírozott fej látványától (egy korábbi jelenetben) is rengetegen rosszul lettek.

+ + +

2. The Brown Bunny (2003)

Vincent Gallo művészi maszturbálásáról valószínűleg senki nem mossa már le a "minden idők legrosszabb versenyfilmje" jelzőt, bár az öntörvényű művész tavaly Velencében is becélozta ugyanezt a kétes dicsőséget. Az egyébként is meglepően rossznak tartott 2003-as felhozataltól (bár itt volt ekkor a Dogville, a Titokzatos folyó, a Tiresia, a Barbárok a kapuknál és a Swimming Pool is!) eleve jócskán lecsökkent a közönség tűréshatára, de arra senki sem számított, hogy végül telibe kapja Gallo nemi szervét a vásznon. A Lumiére-terem ötemeletnyi óriásvászna sok mindent látott már, de ezt a szopást valószínűleg sose bocsátják meg Gallonak.

+ + +

1. Antikrisztus (Antichrist, 2009)

A közelmúlt legnagyobb botránya azonban mégiscsak a dán fenegyereknek, Lars von Triernek köszönhető, bár a fogadtatás itt korántsem volt annyira negatív, mint amennyire az első sikolyok, hörgések, füttyök és tiltakozások sejtették. Igaz, hogy a nemiszerv-csonkolás, illetve a brutális szex és erőszakjelenetek sokaknál kiverték a biztosítékot, arról nem is beszélve, hogy von Trier a sajtótájékoztatón a világ legjobb rendezőjének kiáltotta ki saját magát, de az Antikrisztus akkor is egy figyelemreméltó, ambíciózus és őszinte film bámulatos alakításokkal (Charlotte Gainsbourg el is nyerte a fesztivál legjobb színésznői díját). És akkor a beszélő rókáról még nem is ejtettünk szót...