Hajdú Eszter: A végére csak mi maradunk a kameránkkal

A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció rendezője újra darázsfészekbe nyúlt, most a cigánygyilkosságokról forgat dokumentumfilmet. Hajdú Eszter a kamerájával ott ül minden tárgyaláson, ott volt Gyöngyöspatán, és ott lesz, ha a cigánykérdésben megtörténik a tabula rasa. A per munkacímen készülő filmet kordokumentumnak szánja.

- A honlapod szerint több filmen dolgozol egyszerre, de gondolom, a tárgyalások miatt most félretetted a többit. Mikor döntötted el, hogy ebbe bele kell vágnod?

- Régóta foglalkoztatott a téma, csak sokáig nem tudtam, milyen módon dolgozhatnám fel. A gyilkosságok idején Portugáliában éltem egy ösztöndíj miatt, és folyamatosan olvastam a híreket. Azt hittem, mire hazaérek, már több film is elkészül a témáról, de nem így történt. Én viszont nem tudtam, itthon leszek-e, amikor elkezdődnek a tárgyalások, tehát lesz-e lehetőségem leforgatni a filmet. Aztán úgy alakult, hogy a per csak most márciusban kezdődött el, így egyértelművé vált, hogy meg tudom csinálni.

- Mit érzékeltél Portugáliában abból, ahogyan ezekre a gyilkosságokra reagált az ország?

- Azt éreztem, hogy ugyan mindenki megrendült, de - ahogy sok más témában - elmaradt a dolgok kibeszélése, a szembenézés. Nem került be a társadalmi közbeszédbe, és ez nagy baj. Ugyanezt érzékeltem akkor is, amikor A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció című filmre készültem. Mindenkit foglalkoztat, hogy hogyan lehetséges, hogy politikai jelszavak miatt egymásnak esnek régi barátok, családtagok, vagy házastársak, de ezt sem beszéltük még ki. És még nagyon sok ilyen dolog van.

A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció | Nézd meg a teljes filmet!

- Mit gondolsz, miért?

- Ennek rengeteg oka van, de leginkább talán az, hogy egész Kelet-Európában vannak olyan tabuk - például a kisebbségek kérdése -, amikről az emberek nem mernek nyíltan beszélni. Ez valószínűleg a kommunista-szocialista rendszer egyik öröksége. Ezeket a témákat említve az embereken rögtön úrrá lesz a félelem. A szocializmusban például aki nyíltan beszélt a zsidókról, azt cionistaként, vagy antiszemmmitaként bélyegezték meg. Ezek a berögződések tovább élnek.

- De abban biztos vagy, hogy amúgy az egész ország megrendült, amikor ezek a gyilkosságok történtek?

- Jó, azt nem mondanám, hogy óriási felháborodást tapasztaltam. Leginkább a hallgatás volt jellemző, annál is inkább, mivel sokáig nem lehetett tudni, ki tette őket, volt, hogy még romákat is megvádoltak vele. Talán emiatt sem volt kibeszélve az ügy. De ha a romák sérelmére bármi történik, az mindig tabutéma Magyarországon, a szembenézés mindig elmarad.

- Neked mindenről egy lehetséges dokumentumfilm jut eszedbe, ha valami érdekeset hallasz?

- Általában igen. Főleg, ha komoly emberi drámáról van szó, olyasmiről, amiről szerintem fontos lenne beszélni. Egyébként meggyőződésem, hogy ezek a témák foglalkoztatják is az embereket, csak nincs meg hozzá a fórum, ahol beszélni tudnának róla. Itt van például Budapesten a Verzió emberjogi filmfesztivál. Idén Majtényi László mondta a bevezetőt, és megemlítette, hogy a kínálatban csak távoli vidékeken forgatott dokumentumfilmek szerepelnek, miközben a VIII. kerületben hasonló tragédiák történnek. Igaza van, én is megdöbbentem, hogy se idén, se tavaly, se ezen a fesztiválon, se másikon nem vetítettek olyan filmet, ami ezzel a témával foglalkozott volna.

Hajdú Eszter (középen) a Démoni kezek című film forgatása közben Barcelonában

- Egyáltalán nincs benned félelem, amikor egy ilyen témához nyúlsz?

- Az elején még volt, de hamar elmúlt. Elsöpörte az az érzés, hogy mennyire fontosnak tartom. És az elején is inkább a kihívás nagysága rémisztett meg, és a felelősség, ami vele jár. De úgy gondolom, sokkal nagyobb felelőtlenség lenne nem megcsinálni.

- A tárgyalásokon minden alkalommal részt venni nem nagy lelki teher?

- Megrázó, az biztos. Az első hetekben gyakran álmodtam vele. Most már inkább a gyakorlati forgatási feledatokra koncentrálok: arra, hogy mit hogyan vegyünk fel, milyen szálakon kell tovább mennünk. Ez kicsit elveszi az élét a dolognak. Legközelebb szerintem akkor fogok magával a drámával szembesülni, amikor már összevágtam belőle egy változatot, és azt egyben végignézem. Akkor már nem azt figyelem, hogy hogyan áll össze, jó helyen vannak-e a vágópontok, hanem hagyom, hogy hasson rám a történet. Egyébként arra számítottam, hogy a tárgyalást végigkíséri majd valamiféle civil megmozdulás - transzparensekkel, meg minden, de semmi nem történt. A média is fokozatosan veszít az érdeklődéséből. Kicsit olyan érzés, hogy a végére csak mi maradunk a kameránkkal. Jó, nem ugyanabban a helyzetben vagyunk: a heti két-három tárgyalás rengeteg, és nem lehet mindegyik érdekes a napi sajtó számára, én viszont kordokumetumot készítek.

- Lehet egy bírósági tárgyalás az egész film helyszíne, és kerete? Vagy hogyan képzelted el?

- A büntetőper csak a kerete, de nagyon fontos, hogy minden egyes tárgyalást végig forgassunk, mert bármelyik percben történhet olyan, ami kulcsfontosságú lesz. Eddig húsz tárgyalási napon vagyunk túl, és ez rengeteg óra felvett anyagot jelent. Ezen kívül forgattunk már az áldozatok családjainál, az ügyvédekkel, a szélsőjobboldali csoportokkal - és a tárgyalással egyidőben zajló társadalmi eseményeken is jelen voltam, így például Gyöngyöspatán is. Én is csak közben jöttem rá, hogy ez mekkora vállalás, nem is látom még a végét. Nem hiszem, hogy lehet majd egy hagyományos dokumentumfilmet készíteni belőle, mert olyan hatalmas az anyag. De talán a történet meg is követeli, hogy ne egy hagyományos film szülessen belőle. A tárgyalás mindenesetre nagyon jó keret, mert én dokumentumfilmben is az olyan alkotásokat szeretem, amiknek van eleje-közepe-vége, tehát fejlődés van, mint egy játékfilmben. És egy tárgyalás dramaturgiai szempontból is jól működik, mert elképesztő drámai pillanatokat él meg ott az ember. A félelmet, a szorongást, a bosszúvágyat - mindenfélét kihoz az emberekből. Eleve az a pillanat, amikor a sértettek szemtől szembe találják magukat a vádlottakkal, olyan, amibe ott, helyben is beleborzong az ember, hát még filmen.

A romagyilkosságok tárgyalása

- A film tehát azzal ér majd véget, hogy ítéletet hirdetnek?

- Igen. De az még nagyon messze van. Már négy hónapja forgatunk, és még mindig nagyon az elején járunk. Több lehetséges irányba fejlődhet a történet, sok meglepetés érhet még minket, ezért még azt sem döntöttem el, ki lesz a film főszereplője.

- De az valószínű, hogy az áldozatok közül kerül majd ki?

- Nem feltétlenül. Az ügyvédek között is van olyan, aki lenyűgöző személyiség, és a bíró is különleges ember.

- A tárgyalás első napja volt az első forgatási napod?

- Nem, előtte volt az áldozatok családtagjai, a sértettek részére egy találkozó, amin elmondták nekik, mi vár rájuk. Ott forgattam először.

- Hogyan fogadtak? Rögtön belementek abba, hogy szereplői legyenek a filmnek?

- Szerencsém volt, igen. De az az igazság, hogy ezzel nekem nem szokott prolémám lenni. Ha a szereplő az elején érzékeli, hogy tisztességgel közeledek, és ő is tehet valami jót azzal, hogy megosztja a történetét, akkor utána mindig nyitott, és kedves lesz. Sok szempontból együtt készítjük a filmet. Most az ügyvédeikkel is szerencsém volt, ők is folyamatosan segítenek.

- Olyan nem is volt, aki nem vállalta a szereplést?

- Akit eddig szerettem volna szereplőimnek, az mind igent mondott.

- A vádlottakkal viszont nem lehet interjút csinálni.

- Ez nem olyan biztos.

- Tényleg? Szóval az ő szempontjuk is meg fog jelenni a filmben?

- Azon dolgozom, hogy így legyen.

- Úgy tudom, a film komoly anyagi problémákkal küzd. El kellett kezdened, mielőtt összeállt volna a költségvetése?

- Igen, sajnos ez velem többször előfordult már. Az élet ugyanis úgy diktálja, hogy egyszer csak muszáj elkezdeni forgatni, nem lehet várni tovább. Ugyanez történt, amikor az Otthonom - Tarnabod (nézd meg!) című filmemet forgattam - elkezdték levinni a hajléktalan családokat, hogy berendezzék ott az új életüket, és nem maradhattam le az első napokról.

- Ilyenkor saját pénzből kezded el finanszírozni a projektet?

- Igen, és vannak nagyon kedves munkatársaim, akik hajlandóak velem jönni, és kivárni, amíg megoldódik a pénzügyi probléma. Ennél a filmnél egyébként kicsit csalódnom kellett, azt hittem, sokkal könnyebb lesz rá pénzt szerezni. Rengeteg pályázatot adtam be, és nagyon sok helyről visszautasítottak. Csak most kezd kicsit biztatóbb lenni a helyzet. Szereztem egy vissza nem térítendő támogatást egy magáncégtől, és hónapok óta benn van a pályázatom az OSI-nál (Open Society Institute), aminek az eredménye talán ezen a héten megszületik. Ezen kívül most két produceri iroda is érdeklődik a film iránt.

- Mennyire saccolod a film összköltségvetését?

- Kb. 10-12 millió forintra. De erre az összegre nem egyszerre van szükségünk, hanem részletekben, több etapban
- ez talán könnyíti a dolgot.

- Voltál egy csomó nemzetközi workshopon, különféle ösztöndíjakkal. Nem lehet bekerülni egy olyan európai dokumentumfilmes körbe, amelyik külföldi finanszírozókkal is dolgozik? Hogy ne csak magyar pénzben kelljen gondolkodnod?

- Valóban voltam sok ilyen pitchen és workshopon, de talán olyannal emberrel még nem találkoztam, aki ezáltal pénzhez is jutott volna. Ahhoz, hogy az ember külföldi partnert találjon, általában a költségvetésnek minimum 50 %-át fel kell tudnia mutatni a saját országából. Európában úgy gondolkoznak, hogy ha a saját hazádnak nem fontos a filmed, akkor nekik miért legyen az. És egyébként is, ők minimum 100 millió forintos tételekben gondolkodnak - ennyibe kerül egy átlagos európai dokumentumfilm.

A romagyilkosságok tárgyalása

- Az eddigi filmjeidet látva úgy tűnik, két téma foglalkoztat különösen: a zene és a kisebbségek.

- Igen. És az utóbbi szempontjából nagy élmény volt a Portugáliában eltöltött egy évem. Ott azt láttam, hogy lehet egy társadalom nyitott, miközben az országban rend van. Magyarországon sokan úgy gondolják, hogy a nyitottság és a rend egymást kizáró fogalmak. Portugáliában viszont rengeteg etnikum és kultúra él együtt, működőképes módon. És a kiszolgáltatottakkal szemben is példaértékű a hozzáállásuk. Egyszer láttam két kutyát összekapni egy tengerparti faluban. Az egyik kutya fajtiszta volt, és gyönyörűen ápolt, a másik pedig egy kóbor keverék kutya. A verekedést a pedigrés kutya kezdeményezte, ő volt az agresszor, a gazdája mégis a korcs kutyára támadt rá, és kezdte rugdosni, miután szétválasztotta őket. Erre az egész környék odasereglett, és felháborodva védték a korcs kutyát, pedig nem is tartozott senkihez.

- Mit gondolsz, mi lesz majd a filmed fő üzenete a nézők számára?

- Az, hogy ez egyáltalán megtörténhetett, és hogyan lehet utána tovább élni. Eddig sem volt könnyű, mert az elmúlt tíz évben folyamatosan romlott a viszony a romák és a nem romák között, és egyre nehezebb lett az együttélés, de ez egy olyan mérföldkő volt, aminek mindenképp ki kell váltania egyfajta tabula rasát. Innentől kezdve nem lehet úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna, és elkenni a problémát.

- De eddig nem történt semmi.

- Még nem, de mindenképp fog. Gyöngyöspata, és a folyamatos balhék vidéken mind vezetnek valahová. És nemcsak nálunk ilyen kritikus a helyzet, hanem Romániában, és más kelet-európai országokban is. Valaminek most már történnie kell.

- És tényleg hiszel abban, hogy egy dokumentumfilm segíthet a dolgok megoldásában?

- Abszolút. Főleg, ha a dokumentumfilm beszélgetéseket, párbeszédet generál. Én erre mindig nagy hangsúlyt fektetek. A korábbi filmjeimet is elvittem szerte az országba, a legkisebb falvakba is, és mindenütt közönségtalálkozókat szerveztünk hozzá. Elképesztő dolgokat tapasztaltam ott, az emberekből kitörtek a frusztrációik. Számomra ez az igazi értelme a dokumentumfilmezésnek: egyfajta mediátori szerepet vállalunk.