Rozsdamarta tragacs a világ körül - a Verdák 2 kritikája

Villám McQueen és Matuka maguk mögött hagyják az amerikai kontinenst, versenyeznek, és közben megmentik a világot. Már, ha úgy gondoljuk, hogy az alternatív üzemanyagforrás nélkülözhetetlen a jövőnk szempontjából. A folytatások általános szabályai szerint a Verdák 2-ben nő a tét; kár, hogy emiatt eltűnt belőle az első részre jellemző báj. Karambol azért nem történt: a vagányság megmaradt.

Kezdem a nyilvánvalóval: a Pixar stúdió egyenletesen magas színvonalú munkájának eredményeképpen alkotásaikra elsősorban úgy tekintünk, mint családi filmekre. Animációs filmeket gyártanak, de a fiatalabb korosztály mellett a felnőttek is megtalálják benne a nekik szóló tartalmat, a csak általuk érthető vicceket. Úgy éreztem tehát, hogy ha igazságos akarok lenni a Verdák 2-vel, akkor egy skizofrén állapot előidézése a feladatom: egyszerre kell lélekben gyerekként, és besavanyodott felnőttként néznem a beszélő autókat. Ekkor tudhatom meg, hogy vajon felér-e a Verdák 2 a legjobb Pixar-filmek színvonalához, amelyek egyszerre viccesek, pörgősek, látványosak és intelligensek, és még arra is van erejük, hogy kikacsintsanak a felnőttek felé: tudjuk, hogy ott ülsz, ezt neked küldjük.

Azokban a ritka pillanatokban, amikor rám bízzák az ötéves unokaöcsémet és a hároméves unokahúgomat, leggyakrabban meséket szoktunk nézni. A fantasztikus Róka úr és A Hihetetlen család az a két rajzfilm, amelyet bármennyiszer meg tudnék velük nézni. A Verdák 2 sajnos nem ilyen. A Hihetetlen család-hoz hasonlóan elővesz egy filmes zsánert, jelen esetben a kémfilmet, és annak a kliséivel játszik el. A szuperhőscsalád kalandjaihoz azonban írtak egy saját lábán is megálló történetet, míg ez a Verdák 2 esetében elmaradt.

Az első rész leosztása egyértelmű volt: a kezdetben arrogáns, majd hibáira ráeszmélő sportautó, Villám McQueen a központi karakter, Matuka pedig a balfék, ámde cuki társa, aki a poénok nagy részét szállítja. A második rész azonban sokáig azt se tudja eldönteni, hogy ki a főszereplője: McQueen vagy Matuka, végül a rozsdamarta vontatót tolja be a reflektorfénybe, ami hibás döntésnek bizonyul. Matuka szerethető karakter ugyan, de alapvetően egy mellékszereplő, aki korántsem érdekes annyira, hogy egy egész filmet elvigyen a hátán.

Tévedés történik ugyanis, és Matukát amerikai titkosügynöknek hiszik. Ez indítja be az események láncolatát: amíg McQueen egy világkörüli autóversenyt próbál megnyerni Francesco, a primadonnáskodó Ferrari ellen, addig Matuka egy nemzetközi összeesküvés nyomába ered a brit és a japán szuperkém társaságában. A világkörüli út és a kémkedés hivatott az újdonságot képviselni a folytatásban, a James Bond-filmek helyszíneinek és fordulatainak megidézése azonban egy idő után gépiessé válik, a felfokozott tempó mögött pedig elvesznek a szereplők. Az első rész elegendő időt szánt arra, hogy a beszélő, szélvédőszemű kocsik valóban élettel teli járgányokká váljanak, itt viszont a sebesség, a berregő motor elnyomja a szereplők hangját. Elhangzik a kötelező, hogy a barátság mindennél fontosabb, de ez is inkább tűnik utolsó pillanatban a filmre aggatott tanulságnak, mint a koncepció szerves részének. Itt tényleg a világkörüli kémkedés, és a vele járó csillogás és izgalom a lényeg, és ez sajnos sok olyan részletet kiszorított a Verdák 2-ből, amelyek az első részt szeretnivalóvá tették.

A látványra nem lehet panasz, Japánt, Párizst, a Riviérát, Londont mind nagy kreativitással ültették át ebbe az alternatív, autók által benépesített univerzumba. De mire megismerkednénk bármelyik helyszínnel, már iramlunk is tovább a következőre, egyik sem válik olyan emlékezetessé és otthonossá, mint Radiator Springs. A poénok között van néhány egészen jól sikerült, a pápamobil feltűnése ritka nagy pillanat, de egy idő után veszít az erejéből a film humora, mivel ugyanazt erőltetik újra meg újra. A folytatások tipikus gyerekbetegsége ez: az első rész gumiszalont üzemeltető, olasz autói sikert arattak, ezért telepakolták a filmet akcentussal beszélő, hangsúlyosan nemzeti kocsikkal. Egyenként ezek mind-mind humoros karakterek, az arányokkal van a baj. Ami vicces volt az első részben, azt most felnagyították: így lett Matukából főhős. És így maradt le a második rész az első mögött.

Eddig főleg a felnőtt beszélt. A körülöttem ülő gyerekek azonban alig mocorogtak, és a vásznat figyelték. A teremből kifele jövet egy kissrác mesélte nagy elánnal az anyjának, hogy az volt a kedvenc része, amikor Matuka különböző álcákat ölt magára. Tetszett nekik. Az általam megfogalmazott problémák nem érdekelnék az ötéves unokaöcsémet, és a hároméves unokahúgomat, sőt biztos vagyok benne, hogy még mérgesek is lennének, ha elkezdeném szidni előttük a Verdák 2-t. A gyerekek számára ez ugyanakkora szórakozás, mint mondjuk A Hihetetlen család, csak mi felnőttek nem kapjuk meg azt a pluszt, amit a Pixar-filmektől már megszoktunk. Ahogy az egész világból, úgy ebből a filmből is hiányzik Paul Newman. És az az érettség és karizma, amit az első részhez hozzáadott.

----------

Elkezdtünk gusztustalanul nyomulni a Facebookon is. Lájkolj minket, hogy minél több lájkolónk legyen!