A bőr, amelyben élek (La piel que habito) Pedro Almodóvar horrorként harangozta be új filmjét, de persze csak félig mondott igazat. A bőr, amelyben élek-ben ugyan tényleg akad elég hátborzongató elem, mégis abszolút almodóvaros rengeteg bizarr poénnal, furcsa csavarokkal és a cselekménybe csepegtetett melodrámával. Minél kevesebbet tud az ember a sztoriról, annál jobb, szóval maradjunk annyiban, hogy Antonio Banderas, Elena Anaya és a még viszonylag ismeretlen Jan Cornet is kitesz magáért a főszerepekben, és hogy garantáltan többet fogunk nevetni, mint rémüldözni. * * * Drive (Drive) Nicolas Winding Refn überbrutális filmjeivel (Pusher-trilógia, Valhalla Rising) szerzett magának hírnevet, de amikor elkezdjük nézni a Drive-ot, azt hisszük, ez másmilyen lesz. Lágy neonfények suhannak az éjszakában, üvölt a popzene, és egy végtelenül magabiztos sofőr (Ryan Gosling) ül a volánnál. Egy nő (Carey Mulligan) is képbe kerül, és már tudni véljük, merre megy a film, amikor mégis vérfürdő zúdul a nyakunkba. A végén meg kiderül, hogy igazából egy westernfilmben vagyunk. Ryan Gosling minden ritka szava aranyat ér! * * * Srác a biciklivel (Le gamin au vélo) A belga rendezőtestvérpár, Luc és Jean-Pierre Dardenne sosem okoz csalódást: életszerű, szívbemarkoló filmjeik közt rossz még nem akadt. A Srác a biciklivel ugyan kevésbé húsbavágó, mint a hasonló témájú A fiú vagy A gyermek volt, de még ennek is simán megítélnénk tízből nyolc pontot. Az egymás iránti felelősség és az egymásra utaltság bonyolult kérdéseit feszegeti a film egy félárva kisfiú történetén keresztül, aki túl nagy feladat az apja (Jérémie Renier, aki A gyermek-ben már eljátszotta az apai felelősséggel birkózó figurát) számára, ezért nevelőotthonba, majd egy nőhöz (Cécile De France) kerül. * * * Még egy év (Another Year) Mike Leigh lelki társa Dardenne-éknek: az ő filmjeit nézve is az az érzésünk, hogy magát a valóságot látjuk, és neki sem volt még egy mellényúlása sem. A Még egy év trükkös, mert az elején úgy tűnik, ez is egy olyan bohókás darab lesz, mint a Hajrá, boldogság! volt, de a film egyre inkább elkomorodik, és a végén már szinte teljesen eluralkodik a szomorúság. Hiszen az öregedésről van szó, és a film kíméletlen őszinteséggel kimondja, hogy kevesen vannak, akiknek szép öregkor adatik meg, oldalukon egy igazi társsal, az emberek többsége szétesik, elmagányosodik és megkeseredik utolsó éveire vagy évtizedeire. Azért nevetni is fogunk. * * * Jane Eyre (Jane Eyre) Charlotte Bronte regényének már rengeteg adaptációja született, és bár szkeptikusak voltunk Cary Fukunaga verziója iránt, aggodalmunk nem bizonyult megalapozottnak. A film tökéletesen visszaadja a könyv fontos rétegeit: Mia Wasikowskában minden benne van a nehéz sorsú Jane Eyre-ből, éles elméje, öntudatossága és a védőpáncél alá rejtett óriási vágya a szeretetre és ragaszkodásra. A film hangvétele remek, erőlködés nélkül csalja elő a könnyeinket, annyira tapinthatóvá teszi a szereplők magányát, és a romantikus részek is természetesen, fölösleges máz nélkül bomlanak ki. Bevalljuk, Michael Fassbender Rochesterének is behódoltunk, annak ellenére, hogy egy tízessel idősebb, kevésbé szép színésznek kellett volna játszania a szerepet. * * * Un heureux événement (magyar munkacím: A legszebb dolog) Erről a filmről még keveset tudunk, mégis ajánljuk, mert Rémi Bezancon rendezte, aki a pompás kis Hátralevő életed első napjá-t is csinálta. Annyi biztos, hogy a film az anyaság szépségeiről és nehézségeiről szól. A szóban forgó anyát Louise Bourgoin alakítja, aki az Adéle és a múmiák rejtélye címszereplője volt, szerelmét pedig Pio Marmai játssza, aki a nagyobbik fiú volt a Hátralevő életed...-ben. * * *
Adja magát, hogy az 50-es évekről politikai thriller készüljön, de Magyarországon annyira nincs hagyománya a műfajnak, hogy eddig nemigen akadt ilyen. A vizsga se tökéletes, de legalább erős próbálkozás arra, hogy egy napba sűrítve, egy feszes macska-egér játékban meséljen el egy tipikusan 50-es évekbeli történetet, amiben mindenki lehallgat mindenkit, és mindenki kijátszik mindenkit. A főhős egy fiatal tartótiszt (Nagy Zsolt), aki egy lakásban fogadja informátorait, miközben felettese (Kulka János) titokban megfigyeli a szemközti lakásból, hogy meggyőződjön rendszerhűségéről. A szálak akkor kezdenek összegubancolódni, amikor feltűnik a színen Hámori Gabi mint a tartótiszt szeretője. * * * Submarine (Submarine) Akit irritál az indie-s aranyoskodás, jobb, ha távol tartja magát ettől a filmtől, de ha mégsem tesz így, akár kellemes meglepetés is érheti. Egy tizenöt éves srácról szól a film, akit természetesen a tizenöt éves srácok dilemmái foglalkoztatnak: hogyan veszítse el a szüzességét, hogyan illeszkedjen be a suliban, és mit gondoljon a szüleiről? Felfedezhetjük a sémáktól szabadulni akaró kamaszfilmek sémáit (pl. főhősünk kb. ugyanolyan irritálóan szellemeskedő stílusban elmélkedik a világ nagy kérdéseiről, ahogyan Juno beszél), de olyan őszinte báj hatja át a filmet, hogy a végére még a szkeptikust is maga mellé állítja. * * *
Nem tudtuk, mit gondoljunk, amikor Lars von Trier "lélektani katasztrófafilm"-ként harangozta be a Melankóliá-t, de utólag mi sem egyértelműbb: jön egy hatalmas bolygó, és szépen megsemmisíti a Földet, de ezt most nem a Hollywoodtól megszokott, az egész emberiség pánikját érzékeltetni kívánó (de valamelyik amerikai nagyvárosnál tovább nem jutó), számítógépes trükkökkel felhabosított jelenetsoron kapjuk meg, hanem két nővér (Kirsten Dunst és Charlotte Gainsbourg) és közeli hozzátartozóik személyes tragédiáján keresztül. Mindkét színésznő remekel, mi meg már azelőtt fulladozunk a lelki terhektől, hogy a világvégét bejelentenék. És ha ilyen szépséges lesz, hát lehet, hogy szeretnénk mi is ott lenni! * * * The Guard (magyar munkacím: A guardista) A drámaíróból az Erőszakik-kal rendezővé avanzsált Martin McDonagh után a bátyja, John Michael McDonagh is rendezésre adta a fejét. Még az öccse kedvenc színészét, Brendan Gleesont is kölcsönvette, és csinált egy olyan filmet, amelynek a fekete humora összetéveszthetetlenül jelzi, hogy a McDonagh családból származik. Gleeson egy ír kisvárosi rendőrt alakít, aki kurvázásával és faji sztereotípiáival nem éppen mintapolgár, és különösen kevéssé passzol ahhoz a skatulyából kihúzott FBI-ügynökhöz (Don Cheadle), aki egy drogkereskedő-hálózat után nyomoz a városban. * * *
Ha egy rendező csinál két ünnepelt filmet (Patkányfogó, Morvern Callar), és utána kilenc évre eltűnik, új munkáját legalább akkora aggodalommal várják, mint kíváncsisággal. Lynne Ramsay parádésan bizonyította, hogy tényleg csak peches volt az elmúlt években, tehetsége a régi. Regényadaptációja azt a kérdést feszegeti, hogy vannak-e gonosznak születő gyerekek, vagy a szülő teszi gonosszá a gyerekét. Nem kapunk választ a kínzó kérdésekre, épp az a fantasztikus a filmben, hogy Kevin anyjával, a szokás szerint briliáns alakítást nyújtó Tilda Swintonnal szenvedjük végig az önmarcangolás és vádaskodás minden fázisát, és nincs feloldás. * * * Apró, kis hazugságok (Les petits mouchoirs) Jól szituált harmincasok összejönnek egy hétvégi házban, ahol felszínre kerülnek eltitkolt szerelmek, párkapcsolati parák és egyéb személyes problémák, mint általában az olyan filmekben, amelyek azon alapulnak, hogy az egymáshoz közel álló szereplőket összezárják egy helyszínre. Guillaume Canet rendezésének pozitívuma, hogy jól egyensúlyoz a humor és a dráma közt, és ügyesen eléri, hogy nevessünk és sírjunk is a filmjén. Viszont egy szigorú vágó nem ártott volna, mert bizony egy ilyen filmnek nem szabadna két és fél órán át tartani. * * * Az adósság (The Debt) Ezt a filmet olyan régóta várjuk, hogy szinte úgy érezzük, mintha már láttuk volna. A holokausztthriller két helyszínen és időben játszódik: 1997-ben Tel-Avivban és a 60-as években Kelet-Berlinben - utóbbit Magyarországon vették fel. Három Moszad-ügynök elkap egy náci háborús bűnöst, ám a fickó valószínűleg kicsúszik a kezük közül, és ezt a hibát kell három évtizeddel később orvosolniuk. Állítólag a négy főhős közti lélektani játszmák a legérdekesebbek a filmben, és persze a dupla szereposztás a remek színészekkel: a három fiatalt Jessica Chastain, Sam Worthington és Marton Csokas játssza, idős megfelelőik pedig Helen Mirren, Ciaran Hinds és Tom Wilkinson. * * *
Peter Mullan (Nevem, Joe, A Magdolna nővérek) már nem először játszik alkoholproblémákkal és kontrollálhatatlan dühkitörésekkel küzdő főhőst. És most, Paddy Considine első rendezésében állítólag lehengerlő az önpusztító férfi szerepében, akit a sors összeismertet egy vallásos nővel (Olivia Colman), aki segítő kezet nyújt neki, miközben otthon egy másik erőszakos férfi várja. De - minden kritikus sietett leszögezni - véletlenül sem egy érzelmes megváltástörténetről van szó, hanem egy kőkemény, igazi filmről, amelyet néha kifejezetten nehéz nézni. Ha lesz is megváltás, biztos, hogy nem adja magát könnyen. * * *
Hétköznapi pár (szeptember 29.): Ewan McGregor és Eva Green pont akkor szeret egymásba, amikor az emberiséget egy, az érzékszerveket működésképtelenné tevő vírus támadja meg; Animal Kingdom (október 6.): kemény ausztrál film egy bűnözőcsaládba született tizenéves fiúról; Egy nap (október 20.): az azonos című, népszerű regény adaptációja Anne Hathaway-jel és Jim Sturgess-szel az Egy lányról rendezőjétől; Kaland (október 20.): Márai Sándor színdarabjának adaptációja Marozsán Erikával és Csányi Sándorral; Somewhere (október 27.): Sofia Coppola filmje egy filmsztár apáról és kiskamasz lányáról, a kelleténél hosszabb jelenetekkel; Isztambul (október 27.): végre elkészült Török Feri filmje, amely egy középkorú nő (Johanna ter Steege) szétesését mutatja be, miután kiderül, hogy a férje (Lukáts Andor) fiatal szeretőt tart. |